Protestáns Tanügyi Szemle, 1937
1937 / 4. szám - Kun Sándor: Magamról magunknak
Kun Sándor: Magamról magunknak. 155 címmel, melynek nagy visszhangja támadt egyes pedagógiai folyóiratokban, de különösképpen a tanári lelkekben. Engem is erősen megragadott ez az értekezés nem csupán mélyenjáró tartalmával, hanem önmagunk javítását és tökéletesítését célzó tapintatos módszerével is. Bevezetésül ezt írja benne Ravasz Árpád: ;,Javulás soha sehol sem képzelhető el a hibák felismerése és elismerése nélkül. Csak az igaz, őszinte vallomás után várható a tökéletesebbé, jobbátétel vágya, indító erejének megmozdulása. Nekünk tanároknak, nevelőknek is kell időnként saját magunkba néznünk, s őszinte vallomásokat tennünk ; kell, hogy időnként beszéljünk a hibáinkról is, mert minket a mi tanári nevelkedésünk folyamatában, egész nevelői egyéniségünk kialakulásában sokkal több veszély fenyeget, mint bármilyen más foglalkozási osztályhoz tartozó embert a maga tisztviselői, hivatalnoki kialakulásában.“ Ezt az eljárást: az önvallomásnak a módszerét kívánom én is választani jelen igénytelen cikkemben, kritika alá véve saját tanári pályámat, különösen a növendékekkel való foglalkozás, a szülőkkel való bánásmód és az osztályozás szempontjából azzal a tiszta szándékkal, hogy ennek kapcsán folyóiratunk tanári olvasótáborának a lelkében minden bizonnyal meginduló hasonló önvizsgálat folytán szeretett protestáns intézeteink, tanulóifjúságunk és önmagunk érdekeit ezúton is gyenge erőmmel szolgálhassam. Mert érzésem szerint a mai ideges világban nyomatékosan szükség van arra, hogy higgadt mérséklettel, teljes objektivitással, őszinte pedagógus érzülettel egy kis önvizsgálatnak vessük alá magunkat, midőn még a napi sajtóban is — jogosan vagy jogtalanul — gyakran hallatszanak olyan hangok, hogy középiskoláinkban sok tanár kegyetlen szigorúsággal, szívtelenül bánik a növendékekkel, ridegen és udvariatlan kimértséggel tárgyal a szülőkkel, az osztályozást pedig kevés feleltetés alapján, egyoldalú intellektuális szempontból, több méltánylandó körülmény figyelembevétele és mélyebb meggondolás nélkül, rendkívüli szigorúsággal végzi. Én 1922-ben, 22 éves koromban, a négy esztendős egyetemi tanfolyam elvégzése után, szakvizsgái értesítővel a kezemben mentem el a pápai református gimnáziumba helyettes tanárnak. Gyakorló- tanárjelölti általános szolgálatról abban az időben még szó sem volt, csak az a néhány tanárjelölt részesült akkor gyakorlati módszeres kiképzésben, akinek sikerült felvétetnie magát a budapesti gyakorló- gimnázium jelöltjei közé. így hát minden didaktikai és metodikai előképzettség nélkül bekerültem az I. és IV. osztályba latin-magyar, az V. osztályba pedig görögpótló tanárnak. Tanítottam úgy, amint annak idején saját tanáraimtól láttam, küszködtem szörnyen a kezdet nehézségeivel, könyvek nem állottak rendelkezésemre a tanítás technikájáról, kartársaimtól resteltem érdeklődni az ő módszerük felől, így aztán saját szegény tanítványaimnak a kárán tettem szert lassanként némi tapasztalatra és ügyesebb eljárásra.
