Protestáns Tanügyi Szemle, 1936
1936 / 4. szám - zágoni Barra György: A nevelés forradalma és a középiskola
zúgoni Harra György : A nevelés forradalma és a középiskola.163 A nevelés forradalma és a középiskola. A forradalom szót azért használom, mert ezzel tárgyamat szűkíteni kívánom : hadd keressük ki a pedagógia elmélkedői közül azokat, kik többet akartak a mindennapi rendszerező, vagy reformáló munkánál; akik koruk nevelését, vagy teljesen új alapokon akarták felépíteni, vagy pedig — az elkeseredett kritika, túlzó pesszimizmus, estleg az irónia eszközével — a réginek minél gyökeresebb és gyorsabb megváltoztatását tűzték ki célul. Elég messzire pillanthatunk a múltakra. Megtaláljuk a revolúció hangját Luther-nél, kinek nyers komolysága mellé Rabelaist állíthatjuk, a „Gargantua“ és a „Pantagruel“ szerzőjét, a kritika és gúny nagymesterét. Majd az előkelő Montaigne meglepően modern gondolatai tűnnek fel,, és így érünk Rousseauhoz. Az ő szerepét kissé túlbecsülik. Tagadhatatlan, hog}r benne minden forradalmi vonás megtalálható. Az állam és társadalom viszonyának új felfogása, következésképpen a fennálló rend megdöntésére irányuló törekvés vezeti őt a nevelés egészen eredeti ideáljához. Az ifjúság önmagában rejlő értékeit, az individualitás követelményeit, a közvetlen élményszerű ismeretszerzést, a szabad tárgyválasztást prédikálja. Koloszszális gondolatainak utórezgései kicsendülnek Marx és Engels tanaiból csakúgy, mint Tolsztoj Leó utópisztikus kísérleteiből a jasnajapoljanai parasztiskolában. Az ő tanítványa a nagy Pestalozzi s többkevesebb hatása minden forradalmár lélekben felismerhető. De — amint Pestalozziban is épp azok a vonások a legértékesebbek, melyek őt Rousseautól különböztetik : a gyermekiélek alapos ismerete, következőleg a módszer realitása, s nem utolsó sorban a nevelő emberi arca, etikai értéke — épúgy különböztethetjük meg az újabbkori forradalmi törekvésekben is a pusztán intuitív, tévelygő és tévedéseket népszerűsítő elméletektől azokat, amelyek tudományos alap és szakismeret nélkül legalább nem szűkölködnek. Ezért nem helyes az újabbkori reformtörekvéseket is unos-untalan Rousseauig visszagombolyítani. Ha már ősöket keresünk, azokat nem annyira személyekben, mint inkább szellemi áramlatokban találjuk meg. A felvilágosodás korának, a természettudományok kibontakozásának s legújabban az emberi érdeklődés introversiójának: a lélekbúvárlatnak tulajdonítjuk e törekvések értékesebb csoportját. De előbb hadd lássuk az értéktelenebbet. Néhány elszánt laikus, a tudatlanság arrogánciájával, szörnyű bűnöket olvasott a meglévő (ma már jogosan elavultnak mondható) nevelési rendszer fejére : hallgatóságul természetesen sohasem a szakköröket, hanem mindig a naiv közönséget választván. Volt idő, amikor majdnem minden írni-olvasni tudó ember a nevelést reformálta, s ez a paradox forradalom nyomásával épp az irányító köröket ejtette meg, úgyhogy a felülről alázúduló reformáradattal szemben épp a tanárság tartózkodóbb magatartása jelentette a mérsékelő ellentállást. Ki'ne emlé2*
