Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 7. szám - Dr. Horváth Károly: A munkáltató iskoláztatás kialakulása és fontossága
244 Dr. Horvath Károly : A munkáltató iskoláztatás fontossága. Általánosan elismert jelenség Münchenben, a mi népiskoláinkban, hogy igen sok fiú és leány, akik az előző hét év alatt egyáltalán nem érdeklődtek (nyolcosztályos elemik vannak ott), most, mikor az iskolában, a tantermekben, laboratóriumokban, iskolakonyhákban stb. gyakorlati feladatok elé állították őket, egyszerre feltűnő módon kezdtek érdeklődni, bár senki sem ösztönözte őket erre. Lélektanilag érthető ez is. Ugyanis iskoláinkban korán sok elvont fogalmat közlünk tanulóinkkal, mielőtt még lelkűkben az erre való szükséglet kifejlődött volna. Hogy azután az ilyen tanulók a mi reflexióinknak legnagyobbrészt tömegesen ellentállanak, azon nem csodálkozik az, aki jártas a gyermeklélektanban. Rögtön felébred azonban az érdeklődésük, amikor olyan teret nyitunk meg előttük, ahol szemléltetett gondolatok között mozoghatnak. Az öntevékenység, az alkotó munka felébreszti a tanulót, életet önt belé nem a tanár, hanem a módszer. Jelszó volt annak idején a porosz iskolákban : Érzékszerveinket munkaképessé kifejleszteni csakis önálló megfigyelésekkel, öntevékenységgel és a természet szépségeinek nyitott szemmel való szemlélete útján lehet. Külföldön már alig van iskola, ahol nem dolgoznak a tanulók a laboratóriumokban, műhelyekben, osztályokban. Nem a külsőség, a pompás kiállítás, gyönyörű műszerek, fényes termek vezetik a munkáltató oktatás híveit, hanem a cselekvés, a munka elve külföldön is, nálunk is. A német hivatalos jelentésben olvassuk : Nem nagy üzem viszi előbbre a gyakorlatok, a munkáltatás ügyét, mely pazarul berendezett tantermekkel, laboratóriumokkal, felszereléssel dolgozik és így drága keretet teremt, melyből sokszor hiányzik a kép, hanem céltudatosan kiépített, már mindenfelé bevezetett és olyan jólbevált egyszerű kis munkálatok. Hogy ezek a munkálatok, gyakorlatok, melyek a természettudományi oktatást kísérik, s melyeket a szaktanárok nem egy helyen a legönzetlenebb módon, időt és fáradságot nem kímélve végeztek, megkönnyítették annak a célnak az elérését, melyet a tanulógyakorlatok, a tanulók önmunkássága révén elérni akarunk, ezt senki sem vonja kétségbe. A természettudományok iránt különösebb érzékkel bíró tanulóknak alkalmuk nyílik arra, hogy bátorítást és buzdítást nyerjenek, amire a rendes tanítás menete alatt nem nyílik alkalom. Az egyéni oktatásnak megadják az annyira áhítozott lehetőséget arra, hogy kibontsa szárnyait, és hogy kifejlessze a tanár és tanuló közötti személyes érintkezést. Értsük meg jól, nem a kézművesnek szükséges kézügyességről van szó, — ez egészen más lapra tartozik —, hanem arról a gyakorlati készségről, ismeretvágyról, amely hajtóereje minden nemes törekvésnek, és amely csak kölcsönkéri a kezet ott, ahol az ész egymagában már nem elegendő a fogalomalkotáshoz. Tehát nem arról van szó, hogy a tanulók munkáját, foglalkoztatását tanítási célnak tegyük meg, hanem a gyakorlati munka a tanítás eszközéül és alapjául szolgál csak. Az igazi kultúra embere nem elégszik meg az egyszerű biológiai léttel, mint az élet céljával, mert a létet eszményekkel telíti, „lelkesíti“
