Protestáns Tanügyi Szemle, 1935
1935 / 5. szám - Makkai Sándor: Új szellem az iskolában
196 Makkai Sándor: Új szellem az iskolában. neveli magát; vagy másik oldalról úgy, mint iskolarendszert, amelyben a nemzet nevelődik. A pedagógiának ez a döntő jellegű koncepciója a kérdések egész seregét hozza magával. A felmerülő számtalan részletből csak magát a legkiemelkedőbb főkérdést vetem fel : milyen viszonyban van a nemzeti társadalom és az iskolába szervezett nevelési rendszer ? Ma már a nevelők többsége úgyszólván egy véleményen van abban a tekintetben, hogy a nemzeti társadalomnak és az iskola- rendszernek egészen különleges viszonyban kell állaniok egymással. Az iskola nem pótolja a társadalmi életet. Az iskola nem kiegészítője a társadalmi életnek, hanem a kettő a megismétlés viszonyában áll egymással. Ez azt jelenti, hogy az iskolában a nemzeti társadalom szervezett és tudatos életmintája gyakorlódik be, és az ismétlődik meg teljes öntudatossággal az iskolán kívüli életben. Az iskolát és a társadalmat úgy kell szervezni és irányítani, hogy egymásnak megfeleljenek egyidejűleg is, de a jövőt tekintve is. Ugyanazon értékelésnek kell érvényesülni mind a kettőben. A gyermek- és ifjúkor speciálisan pedagógiai jellege abban nyer kifejezést, hogy az iskolai élet főpróbája annak, ami a nemzeti társadalom életében kibontakozik és megvalósul. Mikor aztán az ifjú a szoros értelemben vett iskolából belép az életbe, akkor a főpróbából átlép a színpadra. Amit az iskolában, mint egy teljes életegészben begyakorolt, azt most a nemzeti társadalom sokkal szélesebb életében, de ugyanolyan értelemben, öntudatos módon megismétli. Az iskolarendszer a nemzeti élet begyakorlásának színtere és műhelye, maga is már nemzeti közösség, amely biztosítja a fölnevelkedő generáció tudatos és értékes betagolódását a nemzet jövendőjébe ; másfelől tükröt mutat a nemzet életét tényleg vezető és élő felnőtt társadalomnak, melynek legnagyobb szüksége van arra, hogy az iskola tiszta eszményeihez igazodjék. Természetesen ha erről elkezdenék beszélni, akkor itt megint nagyon messzemenő következtetések jönnének. Az iskola, a társadalom, az állami élet reformkérdései merülnek fel előttünk. Meg kell tehát elégednünk csupán jelzésével annak, hogy mi az a tendencia, ami felé irányul a nevelői tevékenység. Ez a tendencia dönti el a nevelői munka új értelmezését. A pedagógiának van egy ősi tévhite, amely benne megkeményedett, és amely —• bár mindig folyt ellene a harc a nevelőtársadalomban — mégis mintegy végzete, úgy vonul keresztül az egész nevelés történetén. A pedagógusok azt hitték — s ehhez a hitükhöz nagy többségben ma is ragaszkodnak -— hogy a növendék lelkét, életét, jövendőjét a nevelők teremtik, alakítják, ők annak urai. Ez a tévhit a valóságos életben megdőlt, és nincs szükségesebb teendője a nevelés- tudománynak, mint belátni ezt. A nevelő személyiségénél és a nevelési tényezőknél sokkal hatalmasabbak azok a tények, realitások, amelyek alakítják az ifjúság lelkét. Maga a nagy történelem, maga az élet, maga a világegyetem az alakító hatalmak. Itt és máshol ezek a szörnyű valóságok nehezednek rá az ifjúságra. A szülők elégedetlenkedve állapítják meg, hogy a mai gyermekek egészen mások, mint
