Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 7. szám - Sándor Vence: Az Arbeitsunterricht és a középiskolai német tanítás
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 280 a nem. Hál’ Istennek, a főnévragozásnál van legkevesebb bajunk a női nemmel, nem kell rag ; a semlegessel sincs valami különös bajunk, mert minden semleges a gen.-ban s (-es)-t kap, a szerint, van-e a többesszám nom.-ban e bővülés vagy nincs ; marad hátra a férfinem. Itt azt mondom általánosságban, hogy a hímnemű főnevek a gen.-ban s vagy es-t kapnak, megint a szerint, van-e a több. számban e bővülés vagy nincs ; és ha már megállapítottam, hogy a gen.-ban es-t kap a főnév, akkor a dat.-ban e-X kap, amely azonban el is maradhat, miután ma kiveszőben van. Maradnak az úgynevezett gyengeragozású főnevek ; ezeket a kivételek kategóriájába soroznám. Ha meggondolom, mennyi kivételt kellett a latinból a főnév deklinációjánál tanulni, akkor ez a kis kivételesség igazán semmi annál is inább, mert rendszeres csoportokba tudom őket szedni, mondván : Az egyes acc.-tól kezdve minden egyes esetben en ragot kapnak azok a hímnemű főnevek 1. amelyek az egyes nom.-ban -e-re végződnek : r Knabe, r Löwe az egy Käse kivételével, 2. az Ahn, Bär, Held és tsai, 3. az at-et (ant-ent) ( ast-ist) (it-ot) és ik végű idegen főnevek, 4. a görögösen végződő főnevek : arch, graph, krat, nőm, soph, gog, log és throp végűek, 5. a Friede, Funke, Gedanke és tsaik, amelyek az en ragon felül az egy. gen.-ban még egy s bővülést kapnak. Mit keresnek a Mädchen, Tochter és társaik az erős főnevek között? Ezzel a sémával elkerüljük azt, hogy az úgynevezett erős, gyenge és vegyes ragozás fogalmával felesleges lépést iktatunk a gondolkodás menetébe. Szándékkal szoktam a VIII. osztályokban kérdezni, ha főnévragozásról van szó, hogy miért erős ez a főnév? A felelet : mert az egyes gen.-ban s vagy es ragot kap ; és ha azt kérdem, miért kap a főnév s vagy es ragot, a felelet az : mert erős ragozású és ez megtörténik a VIII, osztályban, ahol már logikát is tanulnak. A németek megengedhetik maguknak ezt a passziót, mert ezzel is erősíthetik a filozófiai-heurisztikai gondolkodást ; nekünk az ilyen gondolkodásra bőséges alkalmunk van a magyar tanításban, a minden nyelvnél gazdagabb magyar nyelv vizsgálatában, de itt főcélunk az, hogy a legegyszerűbb eszközökkel használhatóvá tegyük a mondatban a német főnevet. A múlt hetekben a közoktatásügyi tanács egyik ülésén vita indult meg az esetek egymásutániságáról. Voltak, akik nőm. acc. gén. dal. sorrendet, mások nőm. gén. acc. dal. vagy nőm. gén. dat. acc. sorrendet ajánlottak ; mindegyiket indokolni lehet, de ha az állítmány természetét, Brassai szerint a mondatrészek királynőjének szerepét vizsgáljuk a mondatban, akkor csak ez a sorrend a logikus : nőm. acc. dal. gén., mert az állítmányhoz mint vonzat legközelebb áll az alany, azután a tárgy, utána a részes határozó és általában a határozók, amelyekre szerencsére nem kell külön ablatívus. A gen.- nak, mint legtöbbször birtokos esetnek, a mondatban birtokos jelzőnek, nincs vonzati összefüggése az állítmánnyal; mondattani szem5
