Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 1. szám - Lengyel Lajos: A magyar nyelv tanítása a gimnáziumban és a latin nyelv tanításával való kapcsolata
22 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE tetni a tövet, vagy az alapszót és árképzőt. Ugyanezt tartom a határozó ragoknak a tanulókkal való hiánytalan felsoroltatásáról is. Sokkal fontosabb a határozók minőségének felismerése, ami a legtöbb esetben nem is történhetik a rag után, hanem a mondat értelméből kérdések segítségével kell azt kitalálni, hogy milyen határozóról van szó. A gyakorlási idő növelésére két utat látok : az egyik az, hogy a latin nyelvi órák egy részét fordítsuk elemzésre, a nyelvtani fogalmak minél tökéletesebb megismerésére, vagy ha ez bármi okból (az osztály létszáma, színvonala stb.) nem volna lehetséges, vagy elegendő, akkor az olvasmányi órákból is elcsippenthetünk valamennyit. Tudom, hogy ezen a ponton többen nem értenek velem egyet s azt fogjak mondani, hogy minden percért kár, amit az olvasmányoktól elveszünk, mert azoknak lelkes, jellemképző és érzelemnevelő hatása sokkal nagyobb kincs gyermekeink számára, továbbá sokkal gyümölcsözőbb az előadásbeli készség növelése, mint a rideg, fárasztó* esetleg untató nyelvtani kategóriák robotszerü gyakorlása. Világért sem akarom az ellenkezőjét állítani, de annyit el kell ismernünk, hogy az olvasmányi anyag túlságos dédelgetése könnyen kárára lehet a nyelvtantanításnak. Nem kell attól félni, hogy az olvasmányoknak nem lesz meg a jellemnevelő hatásuk, vagy nem érzik meg a tanulók eléggé az olvasmány szépségeit, ha egy kicsit kevesebb időt töltünk azok magyarázásával. Ami meg az előadókészség növelését és a szabatos fogalmazás gyakorlását illeti, arra a nyelvtani órák csakúgy alkalmasak, mint az olvasmányiak, meg aztán a magyar nyelv tanárát ebben a munkájában a többi tantárgyak is támogatják, úgyhogy arravaló tanulónak bőven van ideje és alkalma, hogy ilyen szempontból fejlődjék. A magyar nyelvtan azonban nemcsak fontos, hanem sürgős is, különösen éppen a gimnáziumban, mert a sarkában van a latin és a többi idegen nyelv nyelvtana, támogatást pedig legfeljebb a latin nyelvtől várhat, mert a többi nyelvek sokkal inkább támaszkodni akarnak a tanulók magyar nyelvtani tudására, mintsem hogy a megalapozásban résztvehetnének. Ha tehát a három alsó osztályban, de különösen az I—II. osztályban nem tanítjuk meg alaposan a magyar nyelvtant, akkor azt a tanuló nem fogja tudni soha egész gimnáziumi pályáján, soha egész életében. Említettem, hogy csak a latintól várhatjuk a támogatást a nyelvtani fogalmak alapos begyakorlásában. A többiek vagy későn jönnek, vagy kevés az óraszámuk. Az élőnyelvekben különben is a beszélgetésre kell fektetni a fősúlyt. A német szaktanár nem bíbelődhetik nyelvtani fogalmak megerősítésével, pótlásával s nem foglalkozható mondatelemzéssel. A latinban ellenben nem a beszédkészség megszerzésére törekszünk, hanem a nyelv szerkezetének minél világosabb megértésére. Mikor a tanár a latinról magyarra való fordítás előkészítése alkalmával a mondatrészek fontossági sorrendjében rakja össze a tanuló által lefordítandó szöveget, olyan össze-
