Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 1. szám - Lengyel Lajos: A magyar nyelv tanítása a gimnáziumban és a latin nyelv tanításával való kapcsolata
20 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE Néhány igénytelen sorban szeretném elmondani, miben látom én az, eredménytelenség, vagy mondjuk a nem elegendő eredmény okát. Olvastunk és hallottunk már olyanféle véleményeket is, amelyek szerint a nyelvtant nem is kellene tanítani a gimnázium legalsó osztályában, mert a gyermeket csak kínozzuk a rideg s a gyermeklélekkel határozottan ellenséges nyelvtani fogalmak légióival. Ilyen elv alapján csaknem egészen száműzték a nyelvtant az elemi iskolából és a beszédgyakorlatokra, a fogalmazás- és előadókészség fejlesztésére fektették a fősúlyt. Ez az eljárás helyénvaló lehet az elemi iskolában, de nem a gimnáziumban, ahol a nyelv törvényeit különböző okokból sürgősen tudatossá kell tennünk. Lehet, hogy a gimnáziumba iratkozó tanulók tekintélyes része nem alkalmas arra, hogy a nyelvtant eredménnyel tanítsuk nekik, de ez még korántsem jelentheti azt, hogy nem lehet a nyelvtant az első osztályban is eredménnyel tanítani, vagy hogy egyenesen nem is kell azt tanítani. Persze, ha a tanulónak valamilyen irányban nincs képessége, akkor a szülő hajlandó a tanítás anyagában, vagy a tanárban keresni a hibát. Ilyenformán azonban nemcsak a nyelvtannal kínozzuk gyenge nyelvérzékű növendékeinket, hanem a rajzzal is azokat, akiknek ahhoz nincs tehetségük, vagy a tornával az ügyetlen, lusta esetlen fiúkat; és ezt valamennyi tantárgyra el lehet mondani, mert csaknem mindegyikhez kell valamilyen speciális képesség. Kereshetnénk az eredménytelenség okát abban is, hogy a szaktanárok nem találják el a legjobb, legcélravezetőbb módszert a nyelvtan tanításában, de ha megfontoljuk azt, hogy az utóbbi időben a módszeres oktatás terén milyen haladás mutatkozik és hogy a tanárok mennyire igyekeznek minden rendelkezésükre álló eszközzel és átadókészségük minden erejével elérni az elérhető lagnagyobb eredményt, akkor ezt sem tarthatjuk az eredménytelenség okának, vagy legalábbis nem mondhatjuk általános, legfőbb okának. Mégis azt kell mondanunk, hogy nyelvtanításunk olyan eredménnyel sem jár, mint a régi pedagógia nyelvtanítása. Ha a régiek talán kevesebb módszeres felkészültséggel jobb eredményt tudtak elérni, mint mi, akkor az elért sikert csak azzal magyarázhatjuk, hogy több időt és gondot fordítottak a tanultak begyakorlására. Ha meggondoljuk azt, hogy az elemi iskolában a nyelvtant a minimumra szorították s ezzel szemben a gimnáziumi anyag ugyanaz, hogy a második osztályban még eggyel kevesebb is a heti óraszám, mint a régi tanterv szerint volt, s végül hogy az új tantervi utasítások szellemében több időt szentelünk az olvasmányoknak, mint régen, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a nyelvtani anyag begyakorlására nem fordítunk elég időt. Véleményem szerint ez a legfőbb oka, hogy később olyan kevés nyelvtani tudást árulnak el növendékeink. Az anyag átadásakor megértették s többé-kevésbbé meg is tanulták a nyelvtani fogalmakat, de nem vált az vérükké elegendő gyakorlat által, különösen a gyengébb tehetségüeknek. Ha most már ezt tartjuk a hiányos tudás főokának, akkor önként
