Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 1. szám - Dr. Gacsályi Sándor: Általános műveltség és a középiskola
8 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE védelmére több olyan érvet hoznak fel, amelyek, ha meg nem is győznek, de mindenesetre gondolkodásra kényszerítenek. Ha az iskola a műveltséget relatív értelemben fogja fel — mondják a humángimnázium hívei —, akkor a változások sodrába kerül s veszélyezteti azokat az idő feletti eszményeket, amelyeket éppen az iskolának kell megőrizni. Az iskola feladata — teszik hozzá — nem a jelen múló divatjaihoz való alkalmazkodás, hanem a kultúra örökértékeinek fenntartása és terjesztése. Az összeütközés, amint látjuk, a relatív és abszolút, a múló és örök ellentétén nyugszik. Ez az ellentét azonban jó részben megszűnik, ha a tanítói tevékenység mibenlétét vizsgálat alá vesszük. A pedagógia kétarcú tudomány. Ha azt nézem, hogy kit, azaz gyermeket tanítok, a pedagógia a psychológiával van kapcsolatban s kutatja azokat a lélektani folyamatokat, amelyek a tanulással összefüggenek. Mivel az emberi lélek alapvonásai állandó jellegűek, elképzelhető az, hogy a pedagógia a gyermeki lélek tanulmányozásában emberi értelemben véve örök értékű felfedezésekre, igazságokra jut el. Ezek az igazságok azonban tisztán formális természetűek. Ha azonban nem azt nézzük, hogy kit, hanem hogy mit, azaz milyen ismereteket és milyen célból tanítunk, a pedagógia a szociológiával, a társadalomtudománnyal függ össze, mert mindig a társadalom belső struktúrája és eszményei szabják meg, hogy fiainkat milyenné akarjuk nevelni. A pedagógia, mint ilyen, relatív értékű, eszményei, célkitűzései, eszközei a társadalomtól függők, s mint ilyenek, változásnak vannak alávetve.1 Elegendő a nevelés történetét végigtekintenünk, hogy erről meggyőződjünk. Az athéni nevelés ideálja a finom, művelt elme volt, amely örömét találta a harmóniában, a mértékben ; szerette a szépet s élvezte a gondolkodás tiszta örömeit. A római ezzel szemben a maga ideálját az erős akaratú cselekvő emberben látta, akit inkább érdekelt a harci dicsőség, mint a művészet és az irodalom. Az emberi ideál eltolódott az intellektusoktól az akarat, a szemlélődéstől a cselekvés irányába. A középkor mindkét ideáltól eltávolodva, megteremtette az ég felé tekintő vallásos és egyházias ember eszményét, s az ókor individuálizmusa felolvadt a középkor korporativ szellemében. A renaissance, az abszolútizmus kora, a XIX. század újabb és újabb ideálokat termeltek ki s újabb és újabb eszményeket állítottak a nevelendő ember elé. A jelennel kapcsolatban csak egy példát említek meg. A mi korunk egyik legfontosabb követelménye az emberrel szemben, hogy egyéniség legyen, tudjon a saját fejével gondolkodni és ha kell, cselekedni. Ez az ideál, amely a munkaiskolában megtalálta a maga pedagógiai kifejezését is, pontosan megfelel annak'a társadalomnak, amelyet a rendiség romjain a liberálizmus és a demokrácia hozott létre. De az öntevékeny embernek, az indi- viduálizmusnak ez az ideálja elképzelhetetlen a középkorban, amikor 1 A neveléstudomány és a szociológia kapcsolatára vonatkozólag 1- Dürkheim : Education et Socielogie. Paris 1926.
