Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 4. szám - Nagy Miklós: A tanár viselkedése az iskolán kívül
PROTEST ÁSS TAS ('(ÍV I SZEMLE 139 érvekkel bővebben alátámasztani s így inkább azokat a tényezőket kell megvizsgálnunk, amelyek az egyetértés megerősítésére és szétbontására alkalmasak. Testületünk minden tagja ismeri már ezt a vesszőparipámat s tudja jól, hogy az egyetértés erősítése és a széthúzás megakadályozása érdekében a magam részéről mindent megteszek, tűrje el ezért most is mindenki, ha ebben a vonatkozásban teljes őszinteséggel merek beszélni. Minden iskola tanártestülete egy tágabb értelemben vett családhoz hasonlítható, amelynek keretén belül érvényesülni szoktak a családi életet is befolyásoló körülmények. Az állandó együttlét és egymásrautaltság nem az előnyös tulajdonságokat, hanem inkább a hibákat szokta kihangsúlyozni. Ezért van az, hogy türelmetlen házastársakhoz hasonlóan a tanártestületek tagjai is egymás hibáit és a maguk erényeit mikroszkóp alatt nagyíthatják, saját hibáik és társaik erényei előtt pedig megfordítják a teleszkópot. A régi közmondás igazsága itt is beteljesedik a más szemében található szálkáról, de hatványozott mértékben, mert naponta új és új alkalom kínálkozik a súrlódásokra. Elég egy véletlenül elejtett szó, egy akaratlanul élesebb megjegyzés, aminek a beszélő talán nem is tulajdonított semmi fontosságot, hogy a másik leikébe tövis kerüljön, amely szúr, lobosodik és gennyed, hogy alkalomadtán súlyos kérvényként fakadjon fel. Hány esetet lehetne felhozni arra, hogy a megszokott együttlét közben akár a stílus pongyolasága miatt, akár azért, mert családi körhöz hasonló módon nem tesszük fel a szokásos féket a nyelvünkre, s nem hallgatjuk el a pihenés óráiban gátlás nélkül feltörő s előttünk úgy sem lényeges gondolatainkat, felcsattan valaki, s ártatlannak, kedélyesnek látszó hangulatban kirobban egy parázs veszekedés ! Tudjuk hallomásból, hogy van olyan tanár- testület, amelynek tagjai csak hivatalosan érintkeznek egymással, az utcán nem is köszönnek, kaszinókban, összejöveteleken egymás hibáit pertraktálják, túlozzák, gúnyolják, sőt még a tanórákon, diákok előtt sem tartózkodnak egymás legtöbbször könnyen észrevehető lekicsinylésétől. Az egymás ellen intrikáló, egymás szándékai elé akadályokat gördítő, a másik sikertelenségén kárörvendve mulató tanárok nem gondolják meg, hogy eljárásukkal a tanárság társadalmilag amúgy sem magasan álló prezstizsét tépázzák meg, s az ostor nemcsak a kigúnyolt kolléga hátán, hanem a gúnyolódóén is végigcserdiil. A bajok, súrlódások és kellemetlenségek még fokozódnának, ha vizsgálódásunk körébe vonnák a tanárok családjait is. Pedig saját szomorú tapasztalatai meggyőzhették volna már a tanárságot arról, hogy megértésben, méltánylásban, szeretetben támogatásban más osztálybeliektől hiába várunk annyit, mint kartársainktól. A bíró, az orvos, az ügyvéd, a gazda, a kereskedő lehet jóbarátja a tanárnak a fehér asztal mellett, de az érdekközösség hiánya, a szellemi habitus másfélesége, a gondolkodási mód eltérő útjai kizárják azt a lelki harmóniát, ami tanár és tanár között létrejöhet. Szépen hangzó és fölényes mondás az, hogy elég nekem a kollégátus
