Protestáns Tanügyi Szemle, 1934
1934 / 4. szám - Kun Sándor: Tanárkari közszellem a református középiskolákban
132 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE szünet közben is beszélgetnek róla, különösen akkor, ha más tanári karban békétlenségről hallanak. Egyik melegszívű igazgatónk a békesség érdekében gyakran hangoztatja, hogy nagy intelligencia kell ahhoz, hogy valaki beismerje, hogy nincs igaza, még kiegyensúlyozottabb léleknek kell azonban annak lennie, aki kimondja : ha valakit megbántottam, bocsásson meg érte, ha valaki engem bántott meg, elfelejtettem. Ehhez az emelkedettséghez az élet iskolája vezet, aki sohasem járta ezt az utat, az nem érzett igazi örömet, igaz, benső megnyugvást. Úgyhogy az egyetértés megőrzésére maga az igazgató ad sokszor példát azzal, hogy a netalán őt ért személyes sérelmet vagy megbántást, érzékenységét félretéve, nemes ön- megtagadással figyelmen kívül hagyja. Bőven adnak alkalmat a belső béke megbomlására a tanárkarí gyűlések szenvedélyes vitái. Ezért sok igazgató az iskola minden fontosabb ügyében már a gyűléseket megelőzőleg tájékozódik a testület tagjai között, s igyekszik véleményüket az övével összeegyeztetni. így megismerve kollégái felfogását, az éleshangú viták és kellemetlen meglepetések kizárásával teheti meg előterjesztéseit. Ha véleményeltérések merülnek fel, nem törekszenek a maguk akaratát a tanári kar tagjaira rákényszeríteni, hanem alaposan előkészített és átgondolt javaslataikat készséggel bocsátják megvitatás alá, és a tanácskozás folyamán kialakult többségi véleménynek alávetik magukat. Ha pedig szükségesnek tartanak valami változtatást,, újítást, annak helyességéről szakszerű indokolással győznek meg másokat. A tanári értekezletet pártatlansággal párosult eréllyel irányítják. A vitát, ha hosszadalmas is, meg kell engedni, mert fel kell tenni kifejezetten a jó szándékot a vitatkozók felől, s a vitát az igazgatónak kell ilyenkor eldöntenie tapintattal, úgyhogy egyik vitatkozó se érezze, hogy legyőzött fél. A hangosabb kartársat mindig meg kell győzni arról, hogy a másik fél tárgyi vitát produkált, személyes él nincs a dologban. A szenvedélyességtől elsősorban az igazgatónak kell tartózkodnia. Az intézet élén álló vezető férfiúnak sohasem szabad kijönnie a mindig imponálóbb nyugalomból és higgadtságból, mert minden kibillenés abból csak az ő rovására mehet. Nagyon megalázó számára, ha bármelyik kartársa az ő önkénye, hatalmi ténykedése, indulatos kitörése miatt a jogos igazságérzetnek, az erkölcsi és lelki műveltség fensőbbségi érzetének birtokában ő fölébe került- nek érezheti magát. De nem szabad szenvedélyétől elragadtatni magát azért sem, mert a tanítás és nevelés mindig testileg, lelkileg,, idegileg egész embert kíván, s az igazgató nagy felelősséget vállal akkor, ha az ilyen súlyos munkát végző tanárok lelki nyugalmát megrenditi. A tapintatos eljárás megköveteli a vezetőtől, hogy csak múlhatatlanul lényeges kérdésben állítson valamit az élére, kenyértörésre csak a végső esetben vigye a dolgot. Bölcs higgadtsággal kell mérlegelnie, hogy mit kell észrevennie és mit nem, mit lehet elhallgatnia, mit nem, a békesség kedvéért, az iskola érdekében.
