Protestáns Tanügyi Szemle, 1933
1933 / 3. szám - Megjegyzések
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 119 theol. fakultásán olyan nagyfontosságú tanszéket nem tölt be az állam, minő a dr. Lencz Géza elhunytéval megüresedett dogmatikai tanszék, amiből az is következik, hogy az ezután megüresedő tanszékek be nem töltésére is el kell készülve lennünk. Budapesten ellenben a teol. fakultáson 12 tanszéket tart fenn az állam nem fictíve, hanem valósággal ugyanannyi rendes tanárral. De hiszen Debrecenben a filozófiai fakultáson is ugyanezt a mellőzést lehet tapasztalni az állam részéről. Pl. a szintén nagyjelentőségű magyar és finnugor nyelvészet tanszéke második éve van üresedésben s csak surrogatumokkal próbálják pótolni. Ilyen veszedelemben forog tehát mind papi, mind tanári képzésünk. A szellemi sülyedésnek elijesztő árnyképei ezek, amelyek prot. középiskoláinkra is átterjednek. Ezekben is szaporodnak az üres, rendes tanszékek s megtelnek intézeteink nyomorgó helyettes-tanárokkal. Az állam a felekezeti iskolák tanáraitól megvonja segítő kezét. Hisz jó volna, ha az állam nélkül tudnánk boldogulni, mint valamikor, de már annyira hozzá vagyunk kötve az állam szekeréhez, hogy anélkül pusztulás vár reánk. De hát ezt a végpusztulást talán mégsem várhatjuk nyugodtan, összetett kezekkel 1 A magyar protestantizmus a legnehezebb időkben mutatta meg mindig legjobban a maga életerejét. S. Sz. I. Szent Heverdcl-napok. Micsoda egészséges humorral csúfolja ki a tősgyökeres magyar nép ebben az elnevezésben az idegennevű, idegenből behurcolt tömeges ünnepeket I A délvidéki népeknek rengeteg ünnepe van. Valami komoly áhítattal ugyan nem tartják. Nem is tarthatják. Hiszen alig győzik számon tartani. Az iskolai életben sem lesz különb sorsa a folyton halmozódó emléknapoknak és ünnepléseknek. Van örvendetes, gyászos, hazafias stb. ünnep. Már mindjárt az elvet nem tudom helyeselni, hogy örömünknek, bánatunknak nyomban dologkerüléssel adjunk látható kifejezést és ezt a szokást neveljük bele az ifjúságba. Mintha bizony a napi munka kegyeletsértés lenne és beleütköznék a gyászba. Nem mosoiyogtunk-e rajta, mikor a munkás szakszervezetek május 1-ét, a munka napiát, általános munkaszünettel ünnepelték?... A politika kisebb-nagyobb mozzanatainak az iskolába bevitele sem egészen kívánatos, ha még úgy szemünkbe szeretik is vágni, hogy non scholae, séd vitae. Egészen céljatévesztettnek tartom azonban az iskolára rá erőltetett gyásznapokat. A nemzeti gyász ünnepéül rendelt október 6-ika szünnappá tétele a világháború után történt, tehát már akkor, mikor emléke a távol ködébe kezdett elmosódni. Nagyon kevéssé ismerős az iskolás gyermek lélektanával az ünnepeket elrendelő iroda, ha azt hiszi, hogy meghatódott szívvel, könnybe lábadt szemmel fogadják az iskolai gyász jeléül akár állandósított, akár esetenként adott szünnapot. Ellenkezőleg. Hangos örömrivalgásban törnek ki a gyászhír hallattára, mihelyt tanítás marad el miatta, legyen az akár a trianoni béke becikkelyezésének, akár személyek halálának emlékére. Ez aztán kegyelet. Rossz néven sem kell venni a serdülő gyerektől, ha ő nem az okot mérlegeli, hanem a következményének örül. Kívánatos volna, ha az iskola a maga munkásai által helyesnek vélt irányban élhetné életét és ne válnék mind tantárgyak behozatalában, mind nevelési kérdésekben külső erők talán jóhiszemű, de kevéssé célszerű kísérleteinek területévé. Szeremley Béla.
