Protestáns Tanügyi Szemle, 1932

1932 / 7-8. szám - Megjegyzések

256 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE rehajtásra alkalmas tervezgetések sem termettek sűrűn. A mi fiatal tanárgenerációnk sorsa fekszik szívünkön, ezért örömmel olvastuk a napilapokban a kereskedelmi iskolai tanárok gondolatait. Ezek megvalósulása nem lehetetlen, segíthet a bajon, javíthatja a hely­zetet, csak jóakarat kell az illetékes körök részéről, és kis lemon­dás a beérkezettek, elhelyezkedettek oldalán. Főbb gondolataik ezek : Mindenki, aki 35 (és nem 40 !) évi szolgálatot végzett, men­jen nyugdíjba, senkit se tartsanak vissza ; itt hozzá tesszük : ne újabb állásba üljön belé előbbi állása tekintélye révén. Egy tanár se tanítson a kötelező 18 óránál többet (ennyi lemondás az állás­ban levőktől elvárható!); az így felszabaduló sok (eddig több­let) óra új tanárok alkalmazását teszi szükségessé és lehetővé. Minisztériumi tisztviselő, még ha tanári oklevele van is, ne vállal­hasson tanítást. Ehhez nem is kell kommentár, mert bizonnyal min­denki ismeretségében van olyan, ki óraadói vagy más munkát végez minisztériumi hivatal mellett, s ezzel állástalan fiatalok elől veszi el a helyet. Ügy ebár egyik gondolat sem lehetetlen, csak kis áldozatkészséget kíván az államtól a nyugdíjteher vállalása révén, ami azonban a fiatal, kis fizetésű tanárok alkalmazásával — azt hiszem — meg is térül ; s kis lemondást a mellékfoglalkozásnak számító, óratöbblet jövedel­méről. Ezzel szemben azonban a sok száz állástalan ú. n. fiatal, de már közel 30 éves, tanár közül igen sok foglalkozáshoz jut, az állam helyzete is javul, s így tulajdonképpen a jövő biztonsága fizeti vissza a most hozott áldozatot. Ez áldozat sem oknélkülinek látszó levonás­ban nyilvánul, hanem kamatozó befektetés. De cselekedni kell, — hiszen az említett gondolatokat a hírlapi közlemények szerint jóindu­lattal hallgatta a kultuszminiszter, s megvalósításukat is ígérte. Kétszer ad, aki gyorsan ad — mondja a közmondás. Itt százszorosán ad, aki végre ad is valamit az ifjúságnak, s nemcsak beszél, szervez­kedik, míg a fiatalok — kiken segíteni akar — öregek lesznek. Modern pedagógia. Múltkor egy rég nem látott előkelő, de pedagó­giával egyáltalában nem foglalkozó ismerősömmel találkoztam. Tudván azt, hogy én a tanítás embere vagyok, pár perces beszélgetésünket azonnal iskolai kérdések felé terelte. Helyeselte a szünidő meghosszab­bítását (gondoltam: mindenki helyeselte ezt a pedagógusok többségét kivéve !). Közbeszólásomra, hogy a tananyag nem rövidült meg a szor­galmi idővel együtt, kijelentette az előkelő idegen, hogy minden a ta­nártól függ; neki is volt olyan tanára, kinél mindenki tudott felelni, mert jól tanított. Beszédén itt érzett, hogy még húsz évvel régibb időben él, mikor másképp folyt a tanítás, mint ma, mikor még kivétel volt az, ami most szabály. Egyetértettünk azonban abban, hogy a jó tanár az iskola lelke : a jó tanár megkönnyíti a tanuló tanulásának nehéz­ségeit, s még ha gyorsírás tanítása végett el is vesznek fontos tárgyá­nak óraszámából, el fogja látni tanítványait a szükéges tudással, vagy inkább tanuláskedvvel — s ez minden anyagnál fontosabb. Keserűen gondoltam azonban arra : mi lesz akkor, ha a modern

Next

/
Thumbnails
Contents