Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 7-8. szám - Megjegyzések
256 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE rehajtásra alkalmas tervezgetések sem termettek sűrűn. A mi fiatal tanárgenerációnk sorsa fekszik szívünkön, ezért örömmel olvastuk a napilapokban a kereskedelmi iskolai tanárok gondolatait. Ezek megvalósulása nem lehetetlen, segíthet a bajon, javíthatja a helyzetet, csak jóakarat kell az illetékes körök részéről, és kis lemondás a beérkezettek, elhelyezkedettek oldalán. Főbb gondolataik ezek : Mindenki, aki 35 (és nem 40 !) évi szolgálatot végzett, menjen nyugdíjba, senkit se tartsanak vissza ; itt hozzá tesszük : ne újabb állásba üljön belé előbbi állása tekintélye révén. Egy tanár se tanítson a kötelező 18 óránál többet (ennyi lemondás az állásban levőktől elvárható!); az így felszabaduló sok (eddig többlet) óra új tanárok alkalmazását teszi szükségessé és lehetővé. Minisztériumi tisztviselő, még ha tanári oklevele van is, ne vállalhasson tanítást. Ehhez nem is kell kommentár, mert bizonnyal mindenki ismeretségében van olyan, ki óraadói vagy más munkát végez minisztériumi hivatal mellett, s ezzel állástalan fiatalok elől veszi el a helyet. Ügy ebár egyik gondolat sem lehetetlen, csak kis áldozatkészséget kíván az államtól a nyugdíjteher vállalása révén, ami azonban a fiatal, kis fizetésű tanárok alkalmazásával — azt hiszem — meg is térül ; s kis lemondást a mellékfoglalkozásnak számító, óratöbblet jövedelméről. Ezzel szemben azonban a sok száz állástalan ú. n. fiatal, de már közel 30 éves, tanár közül igen sok foglalkozáshoz jut, az állam helyzete is javul, s így tulajdonképpen a jövő biztonsága fizeti vissza a most hozott áldozatot. Ez áldozat sem oknélkülinek látszó levonásban nyilvánul, hanem kamatozó befektetés. De cselekedni kell, — hiszen az említett gondolatokat a hírlapi közlemények szerint jóindulattal hallgatta a kultuszminiszter, s megvalósításukat is ígérte. Kétszer ad, aki gyorsan ad — mondja a közmondás. Itt százszorosán ad, aki végre ad is valamit az ifjúságnak, s nemcsak beszél, szervezkedik, míg a fiatalok — kiken segíteni akar — öregek lesznek. Modern pedagógia. Múltkor egy rég nem látott előkelő, de pedagógiával egyáltalában nem foglalkozó ismerősömmel találkoztam. Tudván azt, hogy én a tanítás embere vagyok, pár perces beszélgetésünket azonnal iskolai kérdések felé terelte. Helyeselte a szünidő meghosszabbítását (gondoltam: mindenki helyeselte ezt a pedagógusok többségét kivéve !). Közbeszólásomra, hogy a tananyag nem rövidült meg a szorgalmi idővel együtt, kijelentette az előkelő idegen, hogy minden a tanártól függ; neki is volt olyan tanára, kinél mindenki tudott felelni, mert jól tanított. Beszédén itt érzett, hogy még húsz évvel régibb időben él, mikor másképp folyt a tanítás, mint ma, mikor még kivétel volt az, ami most szabály. Egyetértettünk azonban abban, hogy a jó tanár az iskola lelke : a jó tanár megkönnyíti a tanuló tanulásának nehézségeit, s még ha gyorsírás tanítása végett el is vesznek fontos tárgyának óraszámából, el fogja látni tanítványait a szükéges tudással, vagy inkább tanuláskedvvel — s ez minden anyagnál fontosabb. Keserűen gondoltam azonban arra : mi lesz akkor, ha a modern
