Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 5. szám - Jausz Béla: Goethe
136 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE a nagy közösség életébe és biztosít neki — igaz lassanként mind súlyosabbá és majdnem elviselhetetlenné váló — munkateret. Ami után vágyott, azt megkapta Weimarban, sőt többet is, úgyhogy nem maradt sem ereje, sem ideje az igazi költészet számára. De talán nem is az idő és energia hiánya okozza hosszú költői meddőségét, hanem inkább az, hogy a csak külsőséges élet teljesen elvette a lehetőségét az élet problémáinak mélységükben való kutatásától, attól, hogy kitárja lelkét a változatos benyomások előtt s azokra produktive reagálhasson is. Mert bár az itt eltöltött első 10 esztendő sem múlt el hatás nélkül szellemi fejlődése szempontjából, hisz épp ez időben fordul mindinkább Spinoza filozófiájához s e korszakban válik embe- rebb emberré, mégis csak elégedetlen, nyugtalan. Most másodszor menekül el a költői egyéniségét korlátozó és elnyomó külső körülmények elől : ezúttal Olaszországba. Viszik őt ide az említett kiegyenlítődést keresésen kívül gyermekkorának emlékei s az északi embernek állandó titkos sóvárgása a napsütéses dél után. Az életnek igazi értelmét, a művészet lényegét keresi az antik világ maradványaiban, új formák után kutat, lényegiek és alakiak után. Ennek az új keresésnek, a valóság és én ez újabb egymásra ható küzdelmének és kiegyenlítődésének legismertebb eredménye az irodalmi klasszicizmus mintaképének tekintett Iphigenia, amellyel tagadhatatlanul a költészet legmagasabb régióiba emelkedett. Örökös belső nyugtalanságát mutatja azonban az is, hogy még itt Olaszországban is bizonytalankodik valódi hivatása felől, mert ismét műkedvelősködik a képzőművészetek terén : rajzol, festeget, farag. De végeredményében mégis csak itt pihen meg jó időre, a lelkét kínzó problémák megoldást nyernek abban a klasszikái irányban, amelybe örök szépet kereső lelke elirányította. Megtalálja békéjét, megerősödik költői hivatásérzete is : önmagára vél találni. Fejlődésének egy korszakát zárja le mintegy már azzal is, hogy 1790-ig megjelenteti munkáit 8 kötetben. Pedig hogy költői produktivitás szempontjából mennyire nem volt átütő erejű ez a két évi olaszországi tartózkodás, a következmények bizonyítják. Elvont idealizmusa egyrészt túlságosan elszakítja a köz életétől, illetve azt túlságosan magasról szemléli, s bár a kor problémái őnála is visszhangra találnak — hiszen a francia forradalom verte hullámok hozzák létre e témával foglalkozó apró, szatirikus élű darabjai egész sorát (Hermann und Dorothea a Schillerrel való barátság idejéből származik !) — költői szempontból az olaszországi út után következő időszak mégsem mondható termékenynek. Hellénisztikus életfelfogását polgári életmódjában is keresztül akarja vinni (gondoljunk Christiane Vulpius-szal való viszonyára) s ez társadalmilag különíti el. A polgári jólét és megelégedés, amelyet egyébként élvez, teljesen elvonja a költészettől; nincsenek lelke mélyéig ható problémái. A Schillerrel való barátságig létrejött művek nagy részén valami kesernyés kedvetlenség mutatkozik. Mennyire feltűnő és mily mélyen fekvő okokra enged követ
