Protestáns Tanügyi Szemle, 1932
1932 / 1. szám - Soós Béla: A középiskolai tanárság nagy kisértése
4 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE Meg kell vallanunk, hogy a diákságtól való függésnek az idegek rettenetes munkáján, az önuralomra való folytonos megfeszített ügyeletén kívül van egy másik, szintén súlyos formája is. A tudománybeli haladásra gondolok. A ma tanárának, hogy érdeklődést tudjon kelteni az iskola falai között, nem elég szaktárgyát kiválóan ismernie, előadásában zökkenő nélküli simaságra és érdekességre eljutnia, hanem viselkedésében a különböző társadalmi osztályok illemszabályaihoz, ruházkodásában a divathoz állandóan alkalmazkodnia kell, különben lekicsinylő megjegyzések özönének teszi ki magát. A tanár régen lehetett Olympuson trónoló Zeusz, ma már nagyon is a közönséges halandók közé szállott le, egyenlő fegyverekkel küzd, mert a diák helyzete az övével szemben lényegesen megkönnyebbedett. Félreértések elkerülése végett sietek kijelenteni, hogy ez az állapot elvi szempontból nem is helytelen. Mert a ma diákjára is hat a kicsiszolt egyéniség, a fölényes műveltség, tehát az a tanár, aki a tökéletes ember ideálját megközelíti. Igen ám, csakhogy éppen itt van a tanár életének rendkívüli terhe ! Minden más tisztviselőnek különös hatalmat ad kezébe az a testület, amelyet szolgál, hogy úgy mondjam, helyzeti energiája van. De a tanárnak mindig és mindenütt egyénisége varázsával, pihent idegzetével, az átlagon messze felülemelkedő szellemi képességeivel kell harcba szállani csak azért, hogy mindennapi munkáját elvégezhesse ! Mikor pedig ilyen követelményeket nem egyes kiválóságokkal, hanem népes testületekkel szemben állítunk fel, akkor meg kell éreznünk az emberi átlagos munkát felülmúló kívánalmaknak igazságtalan voltát. Mert — és itt érvényesül a tanár függése a gyermek szüleitől — ebben a nagy munkában a tanár ma úgyszólván teljesen magára van hagyatva. Nem mindig a szülők jóakaratán múlik a dolog. Sokszor ők maguk is teljességgel tehetetlenek gyermekeikkel szemben. Viselkedésükön változtatni, szorgalmukat növelni nem bírják, sőt egyenesen az iskolától várnak segítséget a házi nevelés megkönnyítésére. Tehát a jóakaratú szülők is sokkal többet követelnek a tanártól, mint azelőtt ; idejét, gondozó szeretetét, türelmét igénybeveszik cserkészetben, szórakoztatásban, a gyermekek egyéni tehetségeinek különös kifejlesztésében, vagyis az iskolainak elismert kötelességen messze túlmenő módon. És megkövetelik „a gyermek megértésnek“ nevezett megkülönböztetett bánásmódot, ami alapjában véve sokszor a gyerekek egyéni szeszélyeihez való alkalmazkodást jelent, A gyermekeik sorsa felől leginkább érdeklődő szülők, akik az ú. n, szülői értekezleteken legnagyobb számban vesznek részt, majdnem mindig ezt a külön elbánást igénylik gyermekük számára, a családi körülményeknek, a gyermek egészségi állapotának, iskolán kívüli százféle elfoglaltságának a tekintetbe vételét. Elemi iskoláink játékos módszerei a gyermeket arról győzik meg, hogy neki csak azt kell megtanulnia, amihez kedve van s a tanárnak kötelessége őneki a dolgokat teljesen az ő szája íze szerint elkészítve befogadásra elő-
