Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 1. szám - Hazai és külföldi irodalom
24 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE az író, aki állításaiért felelős és kutatásainak önállóságát jogos megelégedettséggel élvezi, mindig első személyben előtérben álljon. Ez a jellemvonás azonban föltétlenül alkalmas arra is, hogy az olvasóban a bizalom és megnyugvás érzetét még a legmeglepőbb következtetésekkel szemben is felébressze. Itt is a görög és latin rétorok és grammatikusok vonatkozó elmélkedéseitől (endeia, detractio, zeugma) Scaligeren fi545) és Sanctiuson (1585) át a német (pl. Gottsched, Adelung, Bernhardi, a két Heyse, Willmanns, Rassmann, Ziemer, Burghauser stb.), francia és angol nyelvészekig mindenki teóriáját bemutatja, aki az „összevont" mondattal valamilyen szempontból is foglalkozott. Amikor pedig a kérdés magyar irodalmára tér át, részint a szövegben, részint a jegyzetek között nyelvtudósok és nyelvtanírók egész légiójának feltogásával ismertet meg bennünket, bár már előbb is jelezte, hogy az egyik vagy másik német tudós tanához kinek a nézete áll a mieink közül legközelebb. Ilyen alapvetés után tér át a szerző az összevont mondat csoportjainak megállapítására. Azaz még ezt megelőzően újabb tudnivaló elmondásánál is megáll. A bevezetésben ugyanis 3 főcsoportját különböztette meg az összevont mondatoknak. Ezek: I. a közönségesen annak ismertek (pl. Most harag és nagy bú forog elméjében, A nap melegít és világít, Könnyeket és jajkiáltást küldöttünk az égbe), II. az egy másikkal összetett, elliptikus mondatnak nevezettek (pl. Sírt a király, de még jobban a királyné). III. a többszörösen összetett mondatként szereplők (pl. ... ha nézlek és ha látlak, szívem elvész bánatában). Most hozzájuk csatolja azt a mondatcsoportot, amelyhez az ú. n. „rövidített“ mondatok tartoznak s amelyeket nálunk „kurtított mondat“, „mondatkurtítás“ stb. néven szoktak emlegetni (igenévvel, értelmezővel rövidítés). A munka tulajdonképpen az I. csoportbeliek tárgyalása s Brassai szellemes elmélete. Kern didaktikai aggályai és Burghauser meggyőző okfejtése alapján az „összevonás“ tana tarthatatlanságának világos kimutatása. Mert szétszedhetők ugyan e mondatok külön mondatokká, de egészen bizonyos, hogy nem azokból a felaprózás útján számlázottakból keletkeztek összevonás útján, aminek logikai eredetük és lélektani elemzésük egyaránt ellene mond. Teljesen elképzelhetetlen ugyanis, hogy ez a mondat: „Péter és Jakab Jeruzsálemben és Galileában prédikált“ — négy különböző (P. Jernzsálemben pr., J. Jeruzsálemben pr., P. Galileában pr., J. Galileában pr.) mondat összevonása volna, hiszen még logikailag is logikátlan az a feltevés, hogy négy ítélet összefoglalásával volna benne dolgunk (v. ö.: Mill Stuart). Sőt a legtöbb ilyen mondatnál ezt a szétbontást lélektani képtelenség nélkül meg sem csinálhatjuk (pl.: Az ég és föld közös munkája volt, - Hunor és Magyar testvérek voltak). Pedig az az igazság, hogy „a nyelvet nem az elvont, logikai, hanem a reálisabb, lélektani alapon kell elemeznünk." Annak felismerése, hogy itt tehát logikai tanítás (az is formális !) csúszott be a nyelvtanba, arra bírja Erdélyit, hogy kinyomozza az eredetét amaz eljárásnak, amely dialektikai formalizmussal nyúl a nyelv jelenségeihez. A stoikus bölcselők szempontjait véli felfedezni az I. és II. csoporthoz tartozók több, mint két évezredes értelmezésénél, amint
