Protestáns Tanügyi Szemle, 1931

1931 / 7. szám - Dr. Horváth Károly: A munkaiskola elvei a természetrajzban

PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE

281

megalapozott munkával végigtanítani nem lehet, de szóban és képen igen. A természetrajztanítás a legtöbbször nem veszi figyelembe még a tanuló érdeklődését, fejlődő egyéniségét. A munkaiskola azonban rávezet bennünket a nevelő oktatásra, ahol az egész gyermekekkel foglalkozunk, amennyiben egyformán igénybe vesszük képzelő, érzelmi és akarati életét és úgy igyekszünk a gyermek egész lelkét megnyerni a munka számára.

Az alapvető és elmélyedő szemlélet kérdését illetőleg csak egy követelményünk marad a természetrajztanításbaz: oktatás a szabad természetben! A tanulók érdeklődését a természet iránt csak a közvetlen érzéki észrevétel keltheti föl. Miért ismerjük meg a természet műveit más tanítók útján, mint saját érzékeink révén ? Miért ne nyissuk föl a holt könyvek helyett a természet élő könyvét, amelyben sokkal több látnivaló akad, mint amennyit bárki bármikor el tudott mondani — olvassuk Comeniusnál.

De az sem elég, hogy megkívánjuk az oktatás kiegészítésére a kirándulásokat. Csak a szabadban való oktatás lehet az egyetlen, szükséges és pótolhatatlan előfeltétele a természetrajztanításnak. A szabadban való tanítás révén az iskola gazdag, megfelelő szemléleti és munkaanyagot kap. Ha csak lehet, engedjük a tanulókat kint a szabadban dolgozni, vizsgálgatni. A szabadban való ilyen tanítás lélektanilag teljesen indokolt és megfelel a gyermek gondolkodásának is. Figyelembe kell vennünk a gyermek mindig élénk, soha el nem némuló és természetes kérdező-ösztönét, mely a „miért“-et és „minthogy"-ot a természeti és művelődési viszonyokban kutatni igyekszik.

Az utóbbi évek módszertani irodalma lényegeset haladt ebben az irányban. Figyelembe veszi a különböző életkorok lélektani munkabírását, így arra törekszik, hogy az alsó fokot általános szemléleti fokká, a középfokot pedig speciális szemléleti fokká építse ki a természetrajz és földrajz számára. Ma már az iskola, legfőbb feladatai egyikének tartja, hogy a gyermekeknek feltárja a szülőföld gazdag világát és képzeletvilágukat a szülőföldből kiindulva fölépítse. Ezért követeli Schmeil is, hogy a gyermeket, amennyire csak lehet, érintkezésbe hozzuk a természettel; otthonossá tegyük előtte a hazai földet, melyen idegennek lenni szégyen és gyalázat.

A szabadban való tanítást sokféleképpen alkalmazhatjuk. Elviszszük pl. a gyermekeket az első szép tavaszi napok egyikén a patak mellé a füzesbe, a nyárfásba. Látjuk, hogy érdeklődésük rögtön ismert és kedves növényük, a gyermekláncfű felé fordul. Játszanak vele: a szárával (kocsánvával), leveleivel, a virágzattal, stb. Ha játszani engedjük őket, feldolgozzák a növényt. Hozzák is sorba az elkészített munkákat : óralánc, pipa, trombita, szemüveg, kosár, karkötő, koszorú, stb. Mindezt a gyermekláncfűből csinálták. Egy későbbi sétánkon újra megfigyeljük a gyerinekláncfüvet. Rég elvirított már, de azért még mindig érdekli a gyermekeket. Megnézik a bóbitás kaszattermését, kifújják az „ördög lámpáját" (néhol „leányhűség, legényhűség"), megfigyelik a léghajócskákat, ejtőernyőket, stb. így ismerik meg a szélnek, mint növény-