Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 3. szám - Dr. Horváth Károly: A honismeret megalapozása a költészetben
92 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE ban, hogy nem akar tisztán érdekfeszítő történetet elbeszélni, hanem inkább magát az életet akarja adni és sokkal szorosabb kötelék fűzi a hazai földhöz, annak atmoszférájához és jellegzetes milieu-jéhez. Az író, a költő a legtisztább forrásokból merítr a tárgy a szülőföld talajából sarjad, a felfogás, az érzés, gondolkodás rajzát a néplélek sugallja s a színhely a legfélreísmerhetetlenebb hazai milieu. Mintegy földszag érzik ezekből a könyvekből, az emberekről rátalálunk arra a típusokat és fajokat átalakító talajra, amely mindenütt más és más embereket hoz létre. Egyik bírálójuk mondja (Bockel Frigyes): „Ti kinyitjátok a vaknak a szemét, hogy a természet szépségeit lássa. Ti tanítjátok megfigyelni, hogy mint mosolyog, mit parancsol és mit suttog az erdő és az emberi lélek. Ti teszitek fogékonnyá a mi érzékeinket a míndenség titokteljes természeti jelenségei iránt. Művészetetek varázsa alatt megcsendülnek lelkűnkben azok az öröktől fogva belénk oltott dalok, amelyek a hazaszeretetről, az uralkodóhoz való hűségről, a harcról és a győzelemről, a szenvedésről, az élet keserűségeiről, töprengéseiről és küzdelmeiről szólnak, a ti művészetetek varázsa alatt csendül meg lelkűnkben a megváltás éneke is." Amikor mi Gárdonyi Gézának: Az én falum c. munkáját olvasgatjuk, otthon érezzük magunkat minden örömmel, fájdalommal, reménységgel egyetemben. Nálunk kevesebb az ilyen író, mint a németeknél, ahol Keller Gottfried, Gotthelf Jeremiás a svájci földet, Ludwig Ottó Thüringiát veszi költői tollára. Reuter Frigyes, Suderman, Raabe Vilmos, a stájer Rosegger, Bartels Adolf és Frenssen alkottak kiváló műveket. A kritika a Schleswig—Holstein-tól származó Frenssen Gusztávot tartja a Heimatkunst igazi mesterének, akinek „Jörn Uhl“-ja, azután „Die drei Getreuen“-je legkiválóbb képviselője a Heimatkunstnak. A vidék, ahol ezeknek a regényeknek a tárgya játszik, Frenssennek a legszűkebb hazája. A hazát ,,Marschföld"-nek hívják, — írja maga Frenssen. Termékeny, mint a melegágy és sík, mint a tábla. A történet nem sokat írt reá, s az emberek nehézkesen járnak rajta... Egy órányira nyugat felé van az örökké háborgó tenger. Keletre emelkedik a határ, hátán falvak, dombok, puszták és erdők terülnek el tarka összevisszaságban. — Ezt a földet természetének megfelelően, hangulatkeltő, megihlető erejével varázsolja elénk az író, Isten adta erejével megismertet azzal a hallgatag, szófukar nemzedékkel, mely földjét a tengertől hódította el, mellyel évszázados harcban áll. Regényei tiszta képet nyújtanak azokról a természetes eszű, kemény, viharral, tengerrel dacoló, testileg, lelkileg edzett emberekről, akiket a Marschföld és a tenger nevelt ilyenekké. Frenssennél minden természethű, minden csupa fény, szín, világosság és illat, csak a távolban mosódnak el a föld határai, ott, ahol az éggel érintkeznek. A föld, az emberek, a történet úgy kidomborodik regényeiben, mintha Schleswig—Holsteinban járnánk. Frenssen történetei mind a hazai földből fakadnak. Mintegy kezében az eke szarvával, merészen rááll hazája göröngyös földjére és mély barázdákat szántogat rajta, mintha még érintetlen, szűzi talaj volna. Beletemetkezik az ősi sírokba és kutat, mintha még ásó nem érte volpa
