Protestáns Tanügyi Szemle, 1931
1931 / 3. szám - Dr. Horváth Károly: A honismeret megalapozása a költészetben
90 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE Basedow, stb. idevágó munkásságát minden pedagógus ismeri. Nem is erről óhajtok pár szóval megemlékezni, mert ezt az elvet a pedagógusok papíroson, könyvekben mindig vallották, hangoztatták, de kevés iskolában vitték keresztül. Másról szeretnék megemlékezni. Arról ugvanis, hogy a 19. század elején, derekán, végén sokszor és sok helyütt fellobog a nemzeti érzés, felfedezik a szülőföldet, nemcsak kritizálják, hanem meg is szeretik, kutatják a múltat, keresik a pusztulás vagy emelkedés közvetett vagy közvetlen okait és következményeit. Mindezt a költők végzik el. A napóleoni háborúkban felébredt nemzeti érzést három császár katonai hatalma sem tudta elfojtani. Még a 18. század közepén parasztosnak tartották előkelőink a magyar nyelvet, a „versezetre“, csak Horatius, esetleg Voltaire, vagy Goethe nyelvét méltatták, a 19. század első felében már fellobog a nemzeti lelkesedés Széchenyi Istvánban. Gyermekkorában nem tud magyarul sem, mint katona tanulja meg „magyar anyanyelvét". Mégis benne rezgeti a faj- és hazaszeretet, mert naplójába 1814-ben ezt jegyzi be: „Hogy nekem okvetlen a legősibb hűn fajból kell származnom, az már abból is kitetszik, hogy a svájci Alpok legszebb vidékein, vagy Olaszország leggazdagabb völgyeiben sohasem tudtam úgy felbuzdulni, átmelegülni és lelkesülni, mint hazám kopár pusztáin.” Majd 1820-ban Debrecenben azt írja: „Annyira elérzékenyülök, ha bármi honit látok, hogy egy hegedű, egy cimbalom, de még egy duda is elbájol és majdnem könnyekig megindít." A magyar nemzet Széchenyi fölléptéig csak a múlt dicsőségében találta vigaszát, a jelent sivárnak érezte s nem remélt jövőjében. A nemzeti érzés leghűbb kifejezői, a költők is csak a múlt és jelen ellentétét érezték, a hanyatló, az elfajuló magyart siratták. Berzsenyi, a Kisfaludvak, Kölcsey írásaiban a mélabú, a fájdalom hangja rezdült meg, vagy a kétségbeesés jajkiáltása viharzott. Egyik sem emelkedett a jövő reményéig. Széchenyi önérzetet, hitet, önbizalmat lehelt a nemzetbe. Széchenyi a költők ihletét pótolta, sőt ihletet lehelt beléjük, amire föl - harsant Vörösmarty „Szózat"-a az új Magyarország himnuszaként: „A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell." Petőfi, Arany Széchenyi hitétől ittasultak meg. Az addig lenézett, betyárok tanyájának tartott Alföldnek Petőfi világhírű énekese lett. A szabadságot imádta a pusztában. Petőfi képzelete sehol annyi odaadással nem merül el a tájék, a növényzet, az állatok, az emberek részletrajzában, mint alföldi képeiben. A Kiskunság, a Kutyakaparó, Az alföld, A csárda romjai: remekbe festett képei maradnak a nagy magyar Alföldnek. Petőfi sokszor keresztüljárta, hol rekkenő hőségben, hol szakadó záporban. Arany János Toldijában a magyar őserőt, az Alföld tájait: rét, nádas, stb. rajzolja elénk kiáradó szeretettel. Azelőtt ruslicus-nak, falusiasnak, parasztosnak tartották, aki ilyent énekelt meg. Jókai a Hortobágyot, a Tisza áradását, árvizeit, a Székelyföld természeti emlékeit, Torockó vidékét, a Bihar szépségeit véste fel a halhatatlanság emléktáblájára. *
