Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 7. szám - Egyházi és iskolai hírek
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 41 a legterjedelmesebb, önálló, hatalmas tanulmányszámba megy köztük a „Görög irodalom“ c. fejezet. Sok cikkje olvasható elszórtan a Szinészeti Lexikon és Zenei Lexikon köteteiben, mind görög tárgyról. Szerkeszti a Mit olvassunk c. könyvismert, füzetet, a könyvkiadók és könyvkereskedők Korvina-ját. Hozzáfogott az Aristotelesi Poétika új fordításához; megkezdte „A bizánci művelődés'' c. munkáját. Félbe maradt „Brion Attila élete" c. mü fordítása. Közöl Hoffman-féle novellát németül, a Lantos kétnyelvű gyűjteményében. Napilapokban is ráér néha cikkezni. A Budapesti Hírlap pl. egy érdekes című ismertetését közli: „Bolgárhős, akit egy magyar tudós adott a bolgárságnak“ (t. i. Fehér Géza). Alkalmi előadásokra szintén tudott időt szakítani, hol itt, hol ott (Szakszervezeti tanács, La Fantaine Társ., Magyarnéptanulmányi Társulat.). Sőt a bizantinisták második világkongresszusén felolvas németül: Studien zum Hochverrath des M. Paläologus im Jahre 1252. címen. Egy bizánci verses regény új kiadását tervezi maga beszerezte Codex-facsimile-ről. A Serbanus-féle bizánc munkának is két kézirat fényképe maradt értékes hagyatékában stb. — Mindez egy megfogyatkozott munkaerejű, életgondttól sújtott, ideges nyugtalanságtól zaklatott tudóstól bizonyára elég, sőt nagyon sok olyan írótól, aki pályaköréből kilökve, ennek törvényeivel ellentétes irányok és körök felé kénytelen tájékozódni. Nagy megkönnyebbülést jelentett számára a szakménymódra rámért, sok vegyes természetű s kelletlen munka alól az újrafölvételi pör során 1928. január 9. meghozott revíziós ítélet, amely mint föntebb jeleztük, a rég sóvárgott rehabilitatiot, az elégtétel egy nemét jelentette számára; amennyiben a tanítás szabadságát visszaadta; ám az elégtétel akkor lett volna igazán teljes, ha a miniszteri jóindulat által megnyitott kisded ajtón, mondjuk az amnesztia ajtaján ő kissé meghajolva belép és a diplomáciai eszélyesség-kívánta illedclmi formák közt további kérelmét, óhajtását kellő tisztelettel és megkímélt tudós önérzettel, a hivatott személyeknek előadja. ígv a meglepetésszerű „végkielégítést" nyilván el tudta volna lávoztatni... Sajnos! ezt a természetszerűen következő fontos lépést elmulasztotta. Nem lépett be a kegyesen kinyitott ajtón. Nem kért, nem kívánt, mint sok mások, vele hasonló sorsban levők tették, akiknek feledés, bocsánat biztosíttatott, jóllehet bizonyosan több volt a feledni, megbocsátni valójuk, mint neki. Hiába I ő nem volt mimikri-természet. Non me rebus, séd res mihi subjicere Conor — volt a jelszava: nem én hódolok a körülmények előtt, hanem a körülményeket igyekszem hódolatomra bírni. Elvnek, jelszónak nagyon szép életszabály, de neki ideális föllengésébcn gyönge volt az ereje hozzá, kevés még az igazságé is, amelynek mindhalálig fölesküdött rendületlen katonája akart maradni, azt tartván, az igazság a világot megváltó, fentartó hatalmas eszme, országok fundamentuma. Ám jámbor optimizmusunk nemes hevében nem volna szabad azt sem elfelejteni, hogy amit mink igazságnak tartunk s érette elszánt lélekkel vívódunk, azt az élet, a történelem és földi bíró sokszor csak nagy levonással hajlandó olyannak elfogadni. ő, aki lelkiismcretének ítélőszéke szerint semmi rosszat, semmi bűnt sohu el nem követett, hogyan mondja el, gondolá, a szánom-bánom igéit? Miért ne járhatna emelt fővel, nyílt, derűs arccal, önérzetes tartással? Miért kellene magét és szolgálatát bárhol ajánlgatnia? Jámbor hitében azt is feledé, mennyire más a körülte zajló világ, a mellette tolongó, vele versengő embertársai! Ő maga jó, becsületes, őszinte, egyenes, igaz volt és magáról varrt hímet a többire. Nem látta, nem akarta látni, mily kíméletlen, erőszakos néha az élet tusája, mily nyers, szilaj a „kenyérmezei csata“, mily kevés
