Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 6. szám - Hazai és külföldi irodalom
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 227 nem lehet az iskola munkája igazán eredményes. A beszélőlemezt is sikerrel lehet alkalmazni, természetesen azonban már csak akkor, ha alaposan átvettünk egy-egy részt, ekkor azonban a kiejtés ellenőrzésére igen hathatós segítség lesz. Csak arra kell vigyázni, hogy az elmondó ne legyen más nyelvű, mint a nyelv, melyet mond, tehát ne német ember mondjon angol szöveget. A rádiótól is sokat vártak egyesek, mintaórák közvetítésével: a tanárok számára van ennek értéke, a tanulóság számára azonban nincs, mert a nyelvtanítás legfőbb kelléke éppen a növendékek részvétele. Tehát a mi rádiónk nyelvleckéi sem fognak igazán eredményre vezetni — még talán felnőtteknél inkább, gyermekeknél semmiesetre sem. A munkaiskola a nyelvtanításban még inkább egyedül helyes módszer, mint más tárgyaknál. Fő a kiejtésnél, de az egész tanításban is a következetesség, mert ha az alsó fokon szépen haladt a tanuló, a felsőn azonban más szempontok előtérbe nyomulása következtében nem jut „idő" a kiejtés javítására, minden munka kárbavész. Kívánatos, hogy lehetőleg ugyanaz a tanár vezesse az osztályt legalább az egész alsó, vagy a felső fokon. Itt rámutat a kiejtésbeli hibákra, melyek a francia és angol nyelvekben fenyegetnek. Majd rátér arra a kérdésre, mi legyen a nyelvtan szerepe; szükséges a biztos nyelvtani alap, mert nem lehet úgy megtanulni idegen nyelvet, mint az anyanyelvet, t. i. csupán beszélgetés útján, mert erre nincsen elég idő. Viszont a nyelvtan nem lehet végcél, csupán fontos segítőeszköz arra, hogy az idegen nép szellemvilágába behatoljunk. S hogy mennyi nyelvtan kell, a gyakorlati cél adja meg a feleletet: ne nyelvtudósokat neveljünk (ez könnyebb munka), hanem a nyelvbe hatoljunk be fáradságos, együttes munkával, ez nehezebb, de egyedül helyes. A nyelvtanból csak a legszükségesebbet tanítsuk meg; pl. nem kell a franciában az igeragozás minden alakja, általában elhagyhatók a már nem élő alakok. Ha már a német gyermekeknél is könnyíteni kell a rokon nyelvek nyelvtanának tanítását, akkor ez fokozottabban szabály a mi gyermekeink tanításánál, kiknek egészen idegén az indogermán nyelvek szerkezete. Egyszerű szabályokat állítsunk fel, s ha lehet, az anyanyelvhez hasonlítsuk az idegent. Felmerül a kérdés, hogyan tanítsunk nyelvtant. Régebben csak a már megtanult nyelvtani alakokat vették fel olvasmányba, tehát deduktiv módon jártak el; ez az élettel ellenkezett, hol csupa indukció útján jutunk a modern nyelv tudásához. Ma induktive járunk el, természetes és nem nyelvtani célból összeállított olvasmányokat adunk a tanuló kezébe még a latinban sem. Az idegen nyelven írt eredeti szöveget olvastassunk, nem anyanyelvből átírottat; az eljárás pedig az, hogy a tárgyalás után lehet a nyelvtani tanulságokat osztálymunkával levonni; a táblának fontos szerep jut itt is, a középfokon már nyelvtankönyv sem mellőzhető. Felső osztályokban nyelvtörténet és etimológia is kell, de tudni kell azt, hogy már a tudományban sem tartják olyan fontosnak a múltnak kutatását, mennyivel kevésbé kell, hogy a középiskolában ez érdekeljen: itt a jelen a fontos, és csak annak megértésére hívja a tanítás segítségül a múlt tanulságait.
