Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
130 PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE nagymérvű meggyarapodása miatt, hanem inkább a korábbi vizsgálatokból kirekesztett fejlődési jelenségek és fejlődésirányító tényezők vizsgálata s az ezzel kapcsolatban jelentkező' új értékelési szempontok alkalmazása miatt vezetett az ismeretek módosulására, a történeti jelenségek és összefüggések teljes átértékelésére.“ Mindez helyes s az átértékelés ilyen szükségét meg is értjük. De van ennek az átértékelési módszernek mégis egy kétségtelen gyengéje, amit Hóman eme fejtegetésében találunk meg: „A történeti forrásanyagnak hatalmas kibővülése szelekcióra kényszerítette a történettudósokat, ami egyébként a genetikus történeti felfogásból is szükségszerűen következett. A történeti események leírására, majd az okozati összefüggések tisztázására is törekvő régi történetírás nem válogatott az aránylag csekély terjedelmű anyagban, valamennyi rendelkezésére álló adat felhasználásával igyekezett feladatát megoldani. Az emberiség, illetőleg egyes embercsoportok tevékenységében és életnyilvánulásaiban tapasztalható fejlődés megismerésére, fejlődési folyamatok rekonstruálására törekvő genetikus történetírás csak a vizsgált fejlődési folyamat szempontjából fontos jelenségekkel foglalkozik és ekhez képest forrásanyagából alapos értékeléssel csak a fejlődés szempontjából fontos értesítést tartalmazó adatokat választja ki és használja fel A többit egyszerűen mellőzi.“ Hát ez a szelekció, ez a válogatás és mellőzgetés a genetikus történeti módszer gyengéje. Mert ily mód on még a legnagyobb tudósban is rejlő emberi gyarlóságnál fogva alig lesz elérhető az, amit Hóman elméletileg olyan helyesen hangoztat, hogy t. i. „a történetírónak az átértékelések során tartózkodnia kell minden célzatosságtól és igyekeznie kell a szubjektív mozzanatok kiküszöbölésére." Nézzük pl. a kezünk alatt lévő kötetet. A szerzőnek az a genetikus történeti felfogása, hogy az ellenreformáció, épúgy, mint a reformáció, a ius patronatuson alapszik s ennek megfelelően válogatja is ki aztán a szerző és sorakoztatja fel a történeti adatokat. Ami ezzel ellenkezik, természetesen, mellőzi. Pedig nyilvánvaló, hogy vallásügyekben a földesurak territoriális jogát megszüntette az 1608-i törvény. Azelőtt tehát ha gyakorolták, törvénytől nem korlátozott joguk volt hozzá, azontúl azonban jogtalanul és törvényellenesen cseiekedték. A szerző e törvényellenes cselekedettel szemben nem tesz egyebet, mint megállapítja, „hogy az 1606. és 1608-i vallásügyi rendelkezésektől függetlenül tovább élt a 16. század gyakorlata, mely a földesuraknak igen kiterjedt jogokat biztosított alattvalóik vallásügyeinek rendezésére" (272. lap) és kimondja, hogy „a ius patronatus alkalmazása nem katolikus egyházi tan, hanem a katolikus szempontból veszedelmesnek felismert eszköz politikus visszafordítása a protestánsok ellen." így igazolja történeti felfogását. Azt mondja továbbá, hogy „a protestánsoknak évtizedeken át nem sikerült megakadályozniok a telkeknek azt az elfordulását, melyet Pázmány és társai, a jezsuiták eszközöltek." (281. lap.) Majd : „Ha a protestantizmus terjedésénél megállapítottuk, hogy az hit nélkül nem mehetett végbe, ugyanezt kell a katolikus restaurációnál is konstatálnunk."
