Protestáns Tanügyi Szemle, 1930
1930 / 3. szám - Hazai és külföldi irodalom
PROTESTÁNS TANÜGYI SZEMLE 95 A II. fejezet a nép szintén homályos történetéről szól. Négyféle forrásból kapunk róla elszórva adatokat: 1. leletekből Kucsa, Turfán, Khotan, Cseresen, az Oxus, Jaxartes, Iszik-Köl és Takla-Makán vidékén; 2. klasszikus írók (Strabo, Trogus Pompeius, Plinius, Ptolemaios stb.) műveiből; 3. ind tradíciókból (Mahabharata, Ramavana, Varahamihira asztronomus) és 4. kínai forrásokból, mint a Krisztus utáni 4—10. század három dinasztiájának évkönyveiből és főképpen Hiüan-Tsang zarándok 7. századbeli följegyzéseiből. Ezek alapján ma körülbelül bizonyos, hogy a kínaiaknál Tuhuo-lo néven emlegetett nép a tokhárok, akik Nyugat-Turkesztánba Kelet-Turkesztánbó) Krisztus előtt 175 és 128 között vándoroltak át a húnok elől a kínaiak szomszédságából, s három részre is szétszakadva, számottevő birodalmat csak az Amurdárja és Sir-dárja között, Sogdiánában és Baktriában alapítottak. Elő- Ázsia e helyén különösen a parthusokkal vívott harcaik kapcsán emlegetik őket, de a 7. században már se önálló államuk, se önálló nyelvük nincsen, hanem a törökségbe beolvadva tűnnek le a történelem színpadáról. Történeti jelentőségüket abban látjuk, hogy a buddhizmust Kínába közvetítették és a buddhizmus más vallásokkal való érintkezését s e réven történő fejlődését az ő nyelvük segítette elő. A III. fejezetben a szerző a tokhár nyelvet ismerteti, amelynek rendszerét is megkísérelte már a tudomány egybeállítani. E tekintetben korszakalkotó E. Sieg professzor munkája, amelyet W. Siegling társaságában Tocharische Sprachreste címen 1921-ben írt s Berlinben és Lipcsében adott ki. Ennek a tudósnak a vezetése mellett hatolt be Gaál László is a tokhár nyelv A-szövegeinek rejtelmeibe, amelyek rendszeres kibogozásától ma már joggal remélhetjük a tochár nyelvtan elkészülését. Egyelőre még ott tartunk, hogy bizonyos nyelvtények azok, amelyek világosan állnak előttünk, anélkül azonban, hogy pl. rendszeres hangtanról vagy szótanról, vagy mondattanról még csak beszélhetnénk is. Nem bizonyos, hogy mi a nagyfokú palatalizálás törvényszerűsége, hogy mi is hát minden esetben a genitivus végződése, vannak-e nemei az 1. személyűhöz hasonlóan a 2. személyű személynévmásnak, mik a mondattan legelemibb szabályai. Mindezek eldöntése a jövő feladatai közé tartozik. Annyi kétségtelen csupán, hogy az egész nyelvrendszer meghatározására — amint a szerző mondja — „az anyag korlátolt volta ellenére az Ariadne-fonala kezünkben van.“ A rendkívül érdekes kis dolgozat IV. fejezete a tokhárok nyelvének és fajának rokonsági viszonyaival foglalkozik. Tekintettel az indogermán nyelvek összes fajaival való egy és más rokonvonásokra, az bizonyosan megállapítható, hogy ezek körébe tartozik. Egyes jelenségek inkább az európai csoporthoz, mások az italo-keltához, ismét mások azonban az árjához vagy az örményhez látszanak szorosabban odakapcsolni. Sőt a sokféle szomszédság hatásaként nepáli, török, magyar elemek is előfordulnak benne, s ezen az alapon ujgur és kínai kapcsolatai is feltételezhetők. Faji meghatározásukat illetően két nézet áll egymással szemben. Egyik szerint kelták, akik Krisztus előtt 500 esztendővel a Fekete-tenger partján laktak s innen vándoroltak kelet felé
