Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 2. szám - Egyházi és iskolai hírek
76 ménve döntött a legbonyolultabb államkormányzati kérdésekben a nélkül, hogy bársonyszék vagy mandátum után valaha is kinyújtotta volna a kezét. Mert világos értelme mindig meg tudta találni a leghelyesebb megoldást, tanúltsága lebilincselte a legszembenállóbb meggyőződést, jószándékával pedig fegyverletételre kényszeritette a legmakacsabb ellenfelet is. Politikája tiszta és világos volt, egyes tereken talán nehézkes és megtorpanó, de mindig felvilágosúlt és magyar. Becsült minden embert, faji és vallási különbség nélkül, aki magyar akart és szeretett lenni, de támadott mindenkit, aki a magyarságnak szóval vagy tettel ártani merészkedett. S dicsekvése vagy gáncsa emberek és törekvések sorsát döntötte el — legalább is a hazai hivatalos világ előtt. Ez a szellemi erőkön épült hatalom juttatta azokhoz a vezető pozíciókhoz, amelyeket az újságírói intézmények mindegyikében a közbizalom megnyilatkozásaként elfoglalt. Bár Rákosi Jenő ujságirói működése hangjával, tartalmával és stílusával maga is a legnemesebb értelemben vett irodalom, mégis külön kell róla szólani, mint a szépirodalom művelőjéről. A drámaírás éppen- úgy ifjúkori szerelme, mint az újságírás. Már huszonnégyéves korában olyan sikert arat a Nemzeti Színházban, amilyen akkor a legritkább számba ment. Színpadunkon ebben az időben elég zavaros állapotok uralkodtak. Még élénken él emléke annak a letűnt irányzatnak, mely a költői értékek előtérbehelyezésével vélte legjobbnak szolgálni a színpad irodalmát, de az uralkodó felfogás már a színpadi hatások erőszakos halmozásának álláspontján volt. Az esztétikai követelményeket egészen háttérbe szorította az izgalmak, a váratlan fordulatok, a kiélezett helyzetek és a meglepetések hajszolása. Rákosi fellépése kiegyenlíti ezeket az ellentéteket. Visszatérve a modern dráma megalapítójához és minden szabályának kiapadhatatlan ősforrásához, Shakespeare-hez, hirdeti, hogy a két törekvés összeegyeztetésével kell drámánkat'tovább fejleszteni, — de a zengő költői nyelv, a szív rejtelmeinek hü feltárása, a korok és emberek természetes jellemzése elengedhctetlenebb a technikai mesterkedéseknél és a színpadi fogások szemfényvesztésénél. Ezzel új iskola megalapítójává lesz s az új romantikusok feje, megépitője lett annak a hídnak, mely a XIX. század végének és közepének dráma- irodalmát összeköti, azaz a fejlődés örök törvényének láncszemszerii érvényesülését biztosítja. Vörösmarty, Szigligeti, Rákosi, Herceg — ime a múlt század utolsó három negyedének drámairodalma a négy határjelző neveivel kifejezve. De Rákosi nem lett volna az, aki volt, ha megelégszik a költészet gyakorlati művelésével. Elméletben is rengeteget foglalkozott az „ars poetica“-val s különösen a nyugatosok eszmevilágába nem tudott beleegyezkedni a maga meg nem alkuvó hazafias, vallásos és erkölcsös életfelfogásával és nyelvtisztaságot meg formatökéletességet hirdető alaptanításaival. E téren keletkezett polémiája, a tragi- gikumról irt terjedelmes munkája és számtalan kritikája, ünnepi beszéde, könyvismertetése nyitotta meg előtte legelőkelőbb irodalmi és tudós társaságaink kapuját. És ha mindezekhez hozzávesszük, hogy minden társadalmi mozgalomnak mely fajunk dicsőségét, érdekét vagy mentését szolgálta, lelkes
