Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 2. szám - Külföldi lapszemle
74 bőségével áradó fejtegetését találjuk, Kezdi mindjárt azzal, hogy a növény-földrajz majdnem egész a mai napig mostoha gyermeke volt a természetrajzi oktatásnak. Legutóbb már nagy változás észlelhető e téren. A tankönyvek néha épen növényföldrajzi szempontokhoz igazítják berendezésüket. Cikkében tehát annak bizonyítgatását tűzi ki célúi, mikép fogható fel a növényföldrajz oly „koncentrációs" területnek, ahonnan mindenfelé sugarak lövelnék szét, úgyhogy bennök és általuk a növénytan más tájai is kellő világításba kerülnek. Egyes fejezetei, Floristísche, Ökologische, genetische és Mensch- und Pflanzengeographie címet viselnek. A növényföldrajz egész területének alapja, úgymond, a floristika. Ez veszi fel, tűnteti ki egy-egy vidék növényalakjainak a képét; ez szabja meg a rendszeres besorozást és állapítja meg a környék egész mivoltát. A floristika eredményein nyugszik utóvégre a növénytani oktatás. A rendszertanon és floristikán kívül eső új feladat szerinte, egyes növényfajoknak a környezettől való függését megállapítani, majd összehasonlítások útján azokat a tényezőket, amelyek a növényekre nézve fontossággal bírnak. A genetikus növényföldrajzot csak újabb időben vették művelés alá. Az e téren való eredményes kutatások egyéb növénytani, valamint más tudományágak széles ismeretkörét tételezik föl, úgyhogy ez a szak az iskola határain túl nőni látszik; ám azért példákon az alapgondolatok elég jól szemléltethetők és a honi flora fejlődésének rövid, összefoglaló áttekintése haszonnal követkczhetik utánok. Mindazáltal érthetetlen maradna előttünk, folytatja tovább, a mi vidékünk, ha az embernek a természetre, különösen pedig hazánk növényvilágára való befolyását meg nem magyaráznék. Bár a művelt népet körülfogó természet, lehet gondolni, nem maradhat teljesen magára, felfakadó nyers erőire, vad tenyészetére hagyva, mégis bizonyos tisztelettel, kegyeletes meg- illetődéssel kell gondoskodnunk arról, hogy egyes vidékek lehetőleg eredeti mivoltukban, természeti sajátságaikat, pompájukat megőrizve maradjanak fenn, mint a népek történetének élő emlékművei, mint a természet iránt joggal és kötelességszerűen érzett háládatosság csekély jele, az iránt a természet iránt, mely a mindenféle javak bőségszaruját szüntelen áradattal és készséggel ontja elibíink. Itt kínálkozik jó alkalom felhívni az ifjúság figyelmét az ú. n. védelmi területekre, nemzeti parkokra, amilyenek legelőször Amerika gazdag növényvilágában létesültek és más, hazájára büszke, becsvágyó nép kebelében, amelyik múltját, eredetét tiszteletben tartja s amit átvett, örökölt, azt nagyra- becsiili. A mai forrongó világ, a maga nagy népszaporúlatától ösztönözve, megint írtóháborúra indul a szabad természet termékei ellen, miután a saját emberfajtáin, pusztító, romboló erejét már eléggé kipróbálta. Üj harcot kezd az alig befejezett, sőt be sem fejezett másik harc után. Üj életet olt, új élet után. Az erdőt sem kíméli: vágja, írtja, tépi, szaggatja, termősíti; a pusztát felugarolja, a mocsarat kiszárítja, a sívár homokot legalább lucfenyő dugványokkal megköti — mindezt szemünk láttára. Ám keze alatt a meghagyott erdő is más képet ölt . . ,
