Protestáns Tanügyi Szemle, 1929

1929 / 1. szám - Hazai és külföldi irodalom

27

És ezzel már el is van döntve a kérdés, hogy ez a könyv nem tárgyilagos, tudományos jellegű történeti mű, hanem irányregény, vagy vitairat. Habár a tárgyilagosság némi látszatára vigyázott is.

Ha én tudományos értékű könyvben megírnám a szerző rendje megalapítójának, Loyola Ignác-nak történetét — nem keresném egyetemes evangélikus egyházam „imprimatur“-ját, hanem keresném szom- júhozó lélekkel az igazságot; keresném Loyólában a jót is. Mert tudom, hogy rossz és beteg emberek nem alkothatnak maradandót, nem lehetnek millió és millió ember rajongó szeretetének tárgyai. Már pedig Hartmann Grisar, a jezsuita szerző Luthert rossz embernek és mindenekfölött beteg embernek, „örökletesen terhelt“-nek akarja feltüntetni. Közli hosszasan a legoktalanabbul gonosz pletykákat Lutherről, azután odaírja, hogy ezek nincsenek teljesen bebizonyítva. De így már bőséges anyagot szolgáltatott az úgynevezett heczkáplánok számára.

És ami az idegek beteges állapotát illeti: Mózestől, Krisztuson, Goethén át Petőfiig egyetlen eszmei hős se volt normális idegzetű ember a szó „kovácslegényi értelmében". Aki nem exaltált ember, az nagyot nem alkothat.

Bizony nem Luthert, hanem az ellenséges tábor túlzóinak módszerét ismerhetjük meg ebből a könyvből, melyben minduntalan kiütközik a célzatosság és amely épen azért csakhamar unalmassá lesz, vagyis beleesik a könyvek egyetlen meg nem bocsátható hibájába. „Man merkt die Absicht und wird verstimmt“ mondja helyesen a német szállóige.

Csak egy példát az úgynevezett jezsuita módszerre. A szerző a 64. oldalon azt bizonyítja, hogy Luther az a rossz, a durcás gyermek, aki a pápával, a szerető, jó édes apával nem akar békülni. A pápa 1519. március 19-én kelt „meglehetősen barátságos hangú brevében (paterno affectu) Rómába hívta Luthert, hogy ott világosítsák föl“. És Luther, a makacs ember, mégsem ment. Nem ám, mert nagyon sokszor átolvasta kedves Aesopusát és jól tudta, hogy abba a római barlangba sok nyom vezet, de kifelé annál kevesebb.

És milyen rosszhiszemű gyönyörűséggel részletezi, hogy Luther hitt az ördögben. Hitt bizony, mert senki se lehet más, mint korának gyermeke. Hitt bene, de nem félt tőle! Tapasztalhatta ezt Róma is. És milyen kéjjel szedi bokrétába „Luther gorombaságait". Én szolgálhatok tízakkora bokrétával ennek az érzéseiben és kifejezéseiben egyaránt erős korszaknak kaiholikus kertjében termett gorombaság-virágokból és durvaság-tövisekből.

Mi bizony nem a Hartmann Grisar-ral, hanem Zrínyivel, a költővel és Széchenyi Istvánnal egyformán gondolkodó katholikus testvéreink Lutherről való véleményét tartjuk a katholikus világ igazi közvéleményének.

Zrínyi képtárában őrizte Luther és Bóra Katalin arcképét. Széchenyi Naplói bizonyítják, hogy ö Luthert megértette, az „Erős várunk"-at idézte. Luther Bibliafordítását forgatta. A lutheri, illetőleg a protestáns világnézet sorsdöntő, áldott jelentőségét méltányolta.

Egy bizonyos. Az ilyenfajta könyvek, mint ez a cenzori mankón járó irányregény, nem döntik meg azt az „Erős Várat", melynek Luther az egyik, a szintén agyonrágalmazott Melanchton, Zwingli és Kálvin, a másik két hatalmas sarokbástyája. Szigethy Lajos.