Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 1. szám - Zábrákné Uhlig Júlia: Kiből lehet énekes?
12 Nemcsak a laikus közönség, hanem gyakran az énekesek maguk is úgy gondolják, hogy az énekes torkának lényegesen másnak, legalább is komplikáltabb anatómiai összetételűnek kell lenni. Ezt a komplikált- ságot azonban sem a bonckés, sem a gégetükör sehol fel nem tünteti. A legkiválóbb énekesnek sincs például több hangszalaga, mint akár az inasának. Eltérések csupán a méretekben és arányokban lehetségesek, ami az egyént bizonyos irányú tevékenységre predestinálja, ha megfelelő belső dispositió is járul hozzá. Nyilvánvaló, hogy a hangadás élettani eszközei és mechanikai módozatai ugyanazok úgy a beszéd, mint az ének alkalmával. A szó szoros értelmében szinte az következnék ebből, hogy aki beszélni tud, annak énekelni is kell tudnia. A némaság oka mindig a süketségre vezethető vissza. A énekhang előhívója viszont elsősorban a fejlett hallás és ösztönös muzikalitás. Miután kedvünk telik az énekben, hangunkat gyakran már gyermekkorunkban többet, esetleg nagyobb terjedelemben használjuk, mint más, ami ettől hajlékonyabbá, színesebbé, erősebbé válik. Ez a természetes készség, amit közönségesen jó hanganyagnak nevezünk. Tudjuk, hogy akaratunknak alárendelt tagjaink és szerveink teljesítő képességét rendszeres gyakorlással jóval a természetes készség fölé fokozhatjuk. Feltétlenül vonatkozik ez az ének-mechanizmusra is. Míg azonban minden művészetnek, sőt mesterségnek is megvannak az inasévei, addig az énekhanghoz mindenki készen, a természet ajándéka- képen szeretne hozzájutni. Pedig még a fülemile sem kel ki kész hőstenorként a tojásból. Akinek módjában áll, megfigyelheti, hogy a fiatal madár milyen óvatosan próbálgatja a hangját, amikor az első tavasz mámora szólásra bírja. Kezdetben milyen rövid lélekzetű, gyönge csi- ripelés az egész tudománya! Hányszor siklik mulatságos gixerbe egy- egy trillája! De eszébe sem jut lemondani a remélhető sikerekről, hanem rendületlen szorgalommal próbálgatja, tanulgatja tovább, miközben figyeli az öregebbeket, a „beérkezetteket“. Az emberi hang egyéni jellegét, esetleg nagyobbfokú, belső akusztikáját a gégefő és különösen a garatöböl, valamint a természetes reso- náló üregek méretei és arányai szabják meg. Ezek a méretek és arányok azonban nem egészen rögzítettek és a megfelelő izomzat segítségével módosíthatók. Vegyük csak például a hasbeszélöt. Feltételez- hetö-e hogy erre is valami külön apparátussal kell születni?! Ezt a „művészetet" a fantázia és erős akarat segítségével, hosszas gyakorlás árán el lehet sajátítani. Ha tehát a hang jellegét tudatosan deformálni lehet, ha a száj és garatüreg kellő módosítással akár az állati hangok, vagy egy másik egyén beszédmódjának utánzására alkalmas, mi sem természetesebb, mint az a következtetés, hogy ugyanazzal a mechanizmussal, kellő akarat és szorgalom árán, a kellemes hangzás is utánozható. A modern énekpedagógia ma már ismeri és alkalmazza azokat a módozatokat, amik a természetes hang erejét, csengését, terjedelmét tervszerűen fejlesztik és fokozzák. Azon már régen túl vagyunk, hogy csupán a jelentékeny erejű, kimondottan nagyterjedelmű hangot minősítjük énektanulmányra alkalmasnak. Megfelelő hangképzéssel a hangok néha meglepő átalakulást, fejlődési fokot érnek el. Mai ízlésünket nem
