Protestáns Tanügyi Szemle, 1929

1929 / 1. szám - Rácz Kálmán: Zavarok a protestantizmus értelmezése körül

6 Meg van tehát a protestáns szónak a maga tartalma pozitív for­mában is, nemcsak tiltakozás a hitkényszer ellen, hanem még igazab­ban elmélyedés az evangéliomi keresztyénség kegyességébe és így ál­landóan tisztuló, mert az isteni forrással intenzív kapcsolatban álló lelkületnek kivetítése a világba, Istennek tetsző élet formájában. Pro­testáns az a hívő, akiben az evangélium szelleme lüktet és ezért se­honnan nem merít irányítást hitében, gondolkozásában és életében, mint egyedül Isten igéjéből. Nem iránytű nélkül bolyong a vallásos élet végtelen távlatú óceánján, nem is csinál bálványt a saját egyéniségéből, hogy a saját értelmének szeszélyes hullámaira bízza hajóját, hanem ismer egy tekintélyt, csupán egyetlent a világon, az isteni igét, amely előtt fenntartás nélkül meghajol s amelynek érvényesülésére örömteljes áldozással teszi rá a maga életét. Ebbe a tekintélybe belegyökerezve tör a magasba, ég felé a protestantizmus sudár jegenyéje, de bárminő magasba nyúlik is, mindig következetes a gyökérzetéhez s állandóan megtartja vallási jellegzetességét. III. Ám az is kétségtelen, hogy a reformációban jelentkező szellem nem maradt az egyház falain belül, nem is maradhatott tartalmának gazdagsága miatt. A magvakból bőven hullott idegen mezőre, a vallással szomszédos kultúra szántóföldjére is. És' ezek a magvak abban a talaj­ban is csírát hajtottak, kalászt érleltek, gyümölcsöt termettek. Amikor kétségbevonták a reformátorok egyházi téren a pápa absolut tekintélyét, szavaik sejtetni engedték, hogy a kultúrális élet egyéb terein is támad­hat kétség a tekintélyekkel szemben s amint a hitet nem lehet senkire rákényszeríteni, akként a tudományos meggyőződés sem erőszakolható, az absolut tekintély elfogadása itt is az emberiség jogain ejtett sérelem. A protestantizmus természetéből folyik az a jelenség, hogy a szabad­ságát visszanyert lélek önálló munkát vállal az igazság keresésének tágas mezején, egy beláthatatlanul széles távlat nyílik meg számára s jó kedvvel, megifjodva temeti bele magát a kultúra minden irányú fej­lesztésébe. Amit mint emberi jogot vett használatba pár évtizede a renaissance, annak isteni alapot jelölt ki a reformáció; így lett a pro­testantizmus egy egészen új kultúrának, a szabad vizsgálódásra épülő fejlődésnek serkentgetője és igazolója. Ezért helytelen a világtörténetnek az a beosztása, amely Amerika felfedezésétől keltezi az ú. n. Üjkort, — mellesleg mondva. Ám a protestantizmus szerepe a kultúrával szemben csupán bi­zonyos elvek kitűzése, irányítás, de a kultúra tartalmát nem érinti, azért felelősségre nem vonható. Hadd idézzem fel ennek illusztrálására Luthernek a német pórlázadáshoz való viszonyát, amely szerint szívén hordja a pórnép sanyarú sorsát, a keresztyén szeretet törvényére apel­lál, amikor a főrendeket munkásaik sorsának enyhítésére hívja fel, de amikor a tömeg elégületlensége követeléssé, sőt lázadássá nő, tehát megbontja a rendet, maga hívja fel a nemességet a lázongás megféke­zésére. A protestáns szellem nem azonosíthatja magát az erőszakos­kodással (lényegének megtagadása nélkül), tehát sem politikába, sem

Next

/
Thumbnails
Contents