Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 3. szám - Belföldi lapszemle
122 tanításának valláspedagógiai módszertana címen Gaudy L. tollából. Kívánatos volna, hogy a vallástanítás egész tananyagát hasonló részletességgel dolgoznák fel. Mivel e tanulmány külön lenyomat alakjában, mint a „Teol. tanulmányok“ 4-ik kötete is megjelent, behatóbb méltatására még visszatérünk. A dolgozat címében azonban pleonazmust látunk, a „valláspedagógiai" jelző szerintünk ugyanis fölösleges. A vallás tanitása tudvalévőén az általános pedagógiába tartozik és a mai vallástanítás metodikájának természetesen a valláslélektan, ifjúságtan és egyéb segédtudományok eredményeit fel kell használnia; ezt akarta a mai szakirodalomban nagy jártasságot tanúsító szerző a fenti jelzővel nyomatékosan kifejezni, de ez a vallástan modern módszertanában magától értetődő. A „Tudományos élet" rovatában egy kis cikk méltatja Kállay K. és báró Podmaniczky Pál tudományos érdemeit egyet, tanárokká történt kinevezésük alkalmából. Az utóbbira vonatkozó megjegyzések azonban némi rektifikálást igényelnek. Először is Podmaniczkyra nézve nem áll, hogy érdemeinek megfelelő helyre állíttatott, mert bár semmikép sem akarjuk nagy tudományos érdemeit kétségbevonni, de tény az, hogy ezek a gyakorlati teológia mezejére szorítkoznak, már pedig ő nem erre a szakra, hanem a nevelés-tudományi vallásbölcsészeti tanszékre neveztetett ki; továbbá, ha megemlíti a cikkíró Podmaniczkynak rég megszűnt eperjesi teol. tanárságát (1918—19-ben), meg kellett volna említenie a történeti hűség kedvéért, hogy az 1919—20. tanévben a pozsony i tótakadémián működött és utána teol. tanári működése egészen a mostani kinevezéséig megszakadt; végül nem hagyhatjuk szónélkül azt a kitételt, „hogy a teol, tudomány egyik ága sem lehet csak önmagáért való tudomány" — mert bár ismerjük és értjük e szólam értelmét: „a gyakorlati teológia a teológia koronája", de a jelzett kitétel alkalmazása veszedelmes lejtőre juttathatja a hittudományt, amit igy lehetne kifejezni, hogy „omnis disciplina ancilla theologiae practicae" — és akkor ott vagyunk a középkori skolasztikusoknál, holott a prot. teológiai fakultás mégis csak tudományos intézet, hol minden tudománynak meg van a maga önállósága! A Magyar Gyógypedagógia 1929. 1—2. számának igen tanulságos cikke Schmidt F.-é: A díszítéses rajzolási képesség fejlődésének kísérletes vizsgálata ép és fogyatékos elméjű gyermekeken. A Tanítók Lapjá-nak 1929. febr. 15-iki számában Dobó Sándor Ravasz püspök egyik rendelete kapcsán, melyszerint „a rendes lelkészi állást fenntartó egyházközségekben a vallástanítást ne tanítók végezzék, hanem a lelkipásztor maga teljesítse" — arról elmélkedik, hogy ki tanítsa a vallást és gyakorlati szempontokra hivatkozva arra az eredményre jut, hogy a fenti elv keresztülvitele szomorúan kiábrándító lesz. — Mi is azt hisszük, hogy a népiskolában célszerűbb a tanító kezén hagyni meg a vallásoktatást, mert a lelkész, ha teológiailag képzettebb is, de csak kivételesen szerezheti meg azt a metodikai ügyességet, mely ép az alsó fokon oly szükséges és mellyel a legtöbb tanítónak rendelkeznie kell. — Törös K. „fiatalítási törekvések" cím alatt ostorozza napjaink
