Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 3. szám - Hazai és külföldi irodalom
114 nyilatkozásának; nagy tragédiaírónk, szerinte „az ősi dicsőség helyett az ősi nyomort látta meg a magyar múltban." Művészi szempontból pedig Csokonai volt szerinte az, akinek költészete „átmenet a megújhodás korának kezdő költői állapotából egy művészi magaslaton álló nemzeti költészetbe." „Sorsa olyan volt, mint a hídé, mindenkinek szüksége volt rá, de ha már túl- volt rajta, sokáig nem gondolt rá többé senki sem. Először Petőfi, a másik magyar híd, emlékezett rá hálával." Vörösmarty epikus és drámai költészetében egyaránt érdekes átalakulást figyel meg a pat- hetíkus stílustól és a hősi küzdelemtől bizonyos „nemes leegyszerűsödés" felé. Főérdeme szerinte az, hogy „az eddig helyiérdekű költészetet egyetemes emberi magaslatra emelte." Bajzára vonatkozólag azt a szemléletes megjegyzést teszi, hogy kettős arca volt; az egyik az örömnélküli, lemondó, szelíden merengő lírai költőé, a másik meg a bátor, harcos kritikusé. Petőfiről megállapítja, hogy hozzá „mérhető lírikus költője a világ egy nemzeti irodalmának sem volt. A magyar költészet a lírában benne és általa az egész világirodalomban első helyre került." Jókai egészen újszerű méltatására a népmese vezeti, melyben a legmélyebb, a legigazibb költészetet látja. Jókai is a népmesemondóhoz hasonlóan „nem földi viszonyokat beszélt el reális hűséggel, hanem saját lelke költői világát bontotta ki regényeiben." Ez is „egyik formája a művészetnek, amit a népmesék, illetőleg népmondák modern műköltészetének nevezhetnénk." Hasonló szép gondolatokat közöl irodalmunk egyéb nagy alakjaira vonatkozólag is. így többek között igen mély átérzéssel méltatja Arany balladáit, s világos képet ad Madách életbölcseletéről. Külön fejezetben emlékszik meg a magyar műnépdal zeneszerzőiről is. A munka nagy érdemei mellett néhány tévedése (pl. hagy Kisfaludy Károly Irénét négy nap alatt irta) s ellenmondása (pl. Kisfaludy Károlyt a németes iskola költői közzé sorozza, egyszersmind azonban a nemzeti romanticizmus egyik legkiválóbb képviselőjének nevezi; „Magyarország 1514-ben“ szerinte a legkitűnőbb magyar történeti regény, ugyanezt írja azonban a „Zord idő“-ről is) egészen eltűnik. Itt jegyezzük meg azt is, hogy Vörösmarty lírájáról egyéb munkáihoz arányítva igen röviden ír, Tompát pedig „másodrangú,, költőnek mondja, holott tapasztalatainkból tudjuk, hogy sok tanulóifjú lelkét éppen a természet és az egyéni s hazafiúi bánat e mélyérzésű énekese ragadja meg leginkább. Mindent összefoglalva, a művelt közönség Borbély könyvében érdekes, vonzó képet kap a magyar irodalom történetéről; az erdélyi magyar tanulóifjúság pedig, amely a nálunk újabban megjelent nagyszabású irodalomtörténeteinkhez úgy sem férhet hozzá, itt alapos útmutatást nyer minden irodalmi kérdésre, amely iránt érdeklődik. Borbély munkája minden tekintetben megfelel annak a célnak, melyet előszava szerint maga elé tűzöft: Munkám a „magyar irodalmi kultúrának akart szerény, de öntudatos és önérzetes emléket emelni. A költők és prózaírók műveiből fajom lelkének dobbanását igyekeztem kihallgatni, azt igyekeztem — e nehéz időkben! — hűen tolmácsolni.
