Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 3. szám - Hazai és külföldi irodalom
102 lenkező felfogásban vannak legkitűnőbb jogászaink és államférfiaink, ezek között Deák Ferenc. Timon Ákos pl. ezt írja (Az osztrák concor- datum és a magyar közjog): „A kegyúri jog a szent korona egyik legszebb, legértékesebb gyöngyét képezi és az abban foglalt jogosítványok a magyar alkotmány szerves kiegészítő részei, gyökerüket ebben és nem másban bírják“. Mindezek után nem hihetjük, hogy a magyar lélek kívánságának jobban megfelelne a pápa püspöki kinevezése és egyházi birtokadományozása, mint a magyar királyok legfőbb kegyúri joga, amely nemzeti talajból fakad, szemben a pápai universalis kegyúri joggal, A magyar lélek rajzolója tehát ezt nem hibáztathatja. Hogy a királyi és magán kegyúri joggal a mohácsi vészt követő zavaros időkben több visszaélés történt, ez csak az emberi gyarlóságot mutatja, de nem a jog alapjait támadja meg, mert hiszen a pápai és főpapi kegyúri jogok gyakorlása mellett is történhetnek hasonló visszaélések, aminthogy épen a reformáció előtti főpapi kinevezések útján pl. egy sereg idegen, nem magyar ember került papi stallumpkba. Ezek a magyar lélektől távol álló papok is, akaratjuk ellenére, egyengették a magyar szívvel és szóval föllépő reformációnak az útját, melyet főként kálvini irányában nem ok nélkül neveztek magyar (és nem magyaros, mint könyvünk mondja) vallásnak. Azt a nagy szolgálatot sem említi e könyv, melyet a reformáció a magyar érzés, a magyar nyelv, a magyar nemzeti erő fokozásával teljesített, melyről Andrássy ezeket írja: „A reformáció lázadás volt a latin szellemű unificálás ellen. A dolgok belső logikájának is megfelelt, hogy a mozgalom, mely a szellemeket a római befolyás alól föl akarta szabadítani és az egyházak függetlenségét állította szembe az egyetemleges egyházzal, a nemzeti nyelv kultuszát is a latin nyelv fölé emelte. A magyar nyelv tökéletesedésével megerősödött az az érzés, hogy magában álló faj vagyunk, mely rokonok nélkül, izolátlan áll s csak függetlenül élve lehet boldog.1' Valóban a XVI. században „az egész nemzeti élet él és virúl. Nemzeti sajátosságaink, nemzeti önérzetünk s nemzeti nyelvünk soha jobban nem hódítottak, mint ebben a zavaros században“. (Takáts Sándor). Mindezt a reformáció keltette föl és élesztette. A magyarnyelvű irodalmat is hatalmasan kifejlesztette a reformáció. Ezt könyvünk is elismeri, de nem eléggé méltatja. Ellenben kifejezést ad annak, hogy a katholicizmus a reformáció előtt nagy egyházi irodalmat termelt. Erről a nagy egyházi irodalomról az irodalomtörténet még keveset tud, de ha volt is, aminthogy néhány termékét ismerjük, nem volt magyar. A reformáció érdeme a magyar nemzeti irodalom megteremtése és mindjárt első lendületében olyan nagyarányú művelése, amelytől az elismerést és tiszteleletet senkisem tagadhatja meg. „A tudomány és könyvkultúra terén — mondja Hóman Bálint — a protestantizmus ösztönző erővel működött.“ (A magyar tudománypolitika alapvetése.) Ha terünk és Szemlénk feladata engedné, rá lehetne még mutatni a Szekfű, kétségkívül, nagyon érdekes szellemtörténetének egyes részleteire, amelyek a reformációt új világításban tüntetik fel s az eddigi történeti felfogást megváltoztatják. Egyre még — mielőtt az iskolákra,
