Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 3. szám - Megjegyzések
96 regényben még több ilyen énekrészlet is olvasható; pl. Szentmárton mákos rétes, Alleluja . . . Halld meg a barom bögését. A „Kis királyok“-ban humorral van rajzolva a kántor, aki énekkel felel az asz- szonynak. Tény, hogy Jókai kikeresi a dicséretek ma már nem énekelt verseit is, ha a helyzet úgy kívánja (Ordítsd, óh oroszlán, az erdők ligetén . . . Kis kir. Ií. 64.). Többször gúnyosan említi a Dávidné Sol- tárit, amelyben tréfás, szerelmes világi énekek, bordalok, régi nóták vannak, mely mintegy ellenképe a Dávid istenes zsoltárainak. Értékelni tudják ezt Jókaiban a folklore művelői s a Jókai adatait megszaporítani is igyekeznek. Pl. a diák — gyakorlati theológia körében sokszor elemlegetik az énekekből kiszedve ezeket a sorokat: Szolgáltasd ingyen az italokat! Hozd elő, hadd igyunk stb. Bizonyára nem volt rossz szándéka az Erőnek sem, mikor az idézett sorokat írta. Vannak azonban bizonyos határok, amelyeket átlépni nem szabad. Mindennek megvan a maga helye s ideje. Kálmány Lajos kiváló gyűjtő volt s áldott is érte az emléke, de vallásórán mégsem lehet, pláne hivatalos látogatáskor, folklore iránt érdeklődni a kicsinyeknél. (Ethn. 19. 19. 45. 1,) Zoványinak is az volt a hibája, hogy meggyőződését olyan helyen hirdette, ahol nem lett volna szabad: a parochialis könyvtár egyik könyvében, Hirdette volna tudományos folyóiratban, ahol a vélemény ellenvéleményt hív ki, de ne a vidéki papok lelki épülésére szolgáló könyvben. Az Erőnek sem szabad ilyeneket a vallási dolgok felől a zsenge lelkekbe oltani. A nevetségesség öl. A zsoltárt nevetségessé tenni iskolában, templomban nem szabad. Sőt inkább azt kell hirdetnie, hogy ezek oly szépek, hogy 1607. óta folyton ezek zengenek a kálvinista templomokban, s ezek mellett mentek a gályákra a rab prédikátorok. Gulyás József. 4. Miss Europa. Helyettesítési órám volt. Nem engem vártak a növendékek, akik között 6—7 leány is volt. Amint beléptem, a várakozás és nem várakozás bámulatában nem tudták eltenni a pár pillanattal előbb forgatott füzetet. Rávillant a szemem. Megismertem. A Színházi Élet februári száma volt, amely egy egész külön részt szentelt Simon Böskének. Az arcképe a címlapon ékeskedik. Mikor észrevették a leányok (16—17 évesek), hogy a szemem megakadt a füzeten, rögtön eltették. A hírlapok tele vannak Simon Böskével. Tanárok, tanárnők nyilatkoznak ellene. Hát már ezután a munkának semmi becsülete nem lesz, ha a külső szépség ilyen diadalban részesül ? kérdik. Úgy érezzük, nekünk is hozzá kell szólani a kérdéshez. Hozzá, mert a helyzet, az élet parancsolja. Ma a versenyek korát éljük. Abban semmi botránkoztatót nem látok, ha a nő a szépségével versenyez. Ma athletikai, olimpiai, tanulói versenyekről olvasunk. Ma az iskola is beállt versenyzőnek. Versenyez abban, hogy melyiknek a tanulói viszik el a pálmát testgyakorlásból, földrajzból, mathematikából stb. Budapesten. A nő a szépségét viszi küzdőtérre s nem Rőser-bizonyítványát. Nagy érték. Sőt a legnagyobb. Amint az ismert anakreoni vers mondja, az a fegyvere, az az értéke.
