Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 3. szám - Szelényi Ödön: Két magyar főúri pedagógus
85 két, melyek sokszor be sincsenek fejezve. És mégis megérdemli, hogy feltámasszuk őt a feledékenység sírjából! Nem annyira teleológiai, hanem inkább metodikai kérdéseket érint, amennyiben a nevelésnek egyfelől realisztikus technikai, másfelől erkölcsi oldala érdekli, csak a tudományos felsőbb oktatásnál tartja nélkülözhetetlennek a hellén nyelv megtanulását m. p. azt kívánja, hogy vele kezdessék meg az idegen nyelv tanítása. Rámutat arra a különbségre, melv a nevelés föladatában létezik nálunk és a müveit külföld, különösen Anglia nevelése között. Ott — úgymond — a neveletlent a külvilág észrevétlenül neveli, itt (nálunk) a „meglehetős jól alapítódat“ is megrontja. A nevelésnek tehát nálunk tökéletesnek kellene lennie, hogy a káros külvilági hatásokat ellensúlyozza. A mívelők kezében áll egész jövője hazánknak, nemzetünknek, tehát minden lehető gondot kell fordítani rá „minden legkisebb foncsika erőnk ráfordításával, hogy a nevelés elvei, egész tudománya, a lehető legnagyobb tisztaságra hozassák; tenyésztessék, papok által pré- díkáltassék — célszerű nevelők neveltessenek. Tisztába hozni, mi az ember elrendeltetése, mi különösen a magyaroké ? - - ez a feladat. Nevelésünkben eddig semmi gond nem fordítatott arra, hogy az ifjak a honfi kötelességekre előkészíttessenek. Jó volna egy tanszék felállítása, mely a természettudományokat végighallgatott nevelőjelölteket gyakorlatilag megtanítsa azon kísérletekre, játékokra, melyek által a természet- tudományok elemeit legkedvesebben lehet a gyermekek leikébe plántálni." A gyermekek tanítása a „legtágabb és jól rendezettebb gyakorlati elmét igényel. Fő feladata a nevelőnek egy ép, vidor, jól rendezett, kifejlett „lelkezetet" biztosítani a növendéknek. A jó nevelő pedig inkább tanul a gyermektől, mint tanít neki. Szükséges a Sokrates „men- szerének“ (módszerének) tökéletesítése („nem nevetséges káros paródiája, mint a kátékban!“) annyiban, hogy ne a tanító vájja ki a tanítványából, amit akar, hanem hogy kelten együtt nyomozzanak. Aztán soha sem szabad egyazon tudományt szakadatlanul űzni, hanem termékeny változatossággal, folytonos vonatkoztatásokkal előadni. A gyermekeket nem annyira tanítani kell, mint közölni egymással „magoktól tett fejleményeiket“; a gyermekek kifejlődésében a legbiztosabb út pedig lényegében az, melyen „az egész emberzet“ fejlődött ki. Rendkívül nagy súlyt helyez a szerző a természettudományi és gyakorlati nevelésre. Gyakorolja a növendék az elemzést, készítsen különféle eszközöket, észlelje a természetet, (pl. a patkány laka kinyomozása, a hangya, a pók, méh megfigyelése!) A leányok süteménykészítés közben szerezzék meg vegytani ismereteiket. A képzelet nevelését Zeyk csak épen érinti; de érdekes, hogy a tündérmeséktől félti a gyermekek lelkét. Erkölcsi tekintetben ajánlja, hogy ismerjük ki a világ divatosabb hibáit és óvjuk meg tőlük a gyermekeket. így figyelmeztessük a divatos hazugságokra. Fő gondja a nevelőnek: táplálni a sympathíát. Fogékonnyá tenni a gyermeket a barátság szent érzelmére, éreztetni kárait az össze nem férhe- tésnek, végül gondjai közé tartozik a társasági szellemnek, a közmun- kálásnak és az egymás kezére dolgozásnak kifejtése. A vallást szükségesnek tartja, „mert a természetben, a világ nagyságában, remeksé- gében alapszik, minden embernek lelkében gyökerezetten", a papoktól
