Protestáns Tanügyi Szemle, 1928
1928 / 2. szám - Hazai és külföldi irodalom
73 kulás több helyen megtörténhetett s a nyelv is, mint kifejező mozgás, hangtaglejtés megkezdődhetett, fejlődésnek indulhatott. A „Höckel biogenetikus alaptörvényének" nyelvlélektani alkalmazását, bár itt szerző W. Stern-re, a gyermeknyelv tudományának megteremtőjére és klasszikus művelőjére támaszkodik, szintén nem tartom egy ilyen szükreszabott áttekintő munkában fontosnak, hiszen ma már a Háckelizmuson régen túl vagyunk, maga a biogenetikus alaptörvény is inkább hipotézis mint törvény. Azok a példák, amelyeket szerző idéz annak igazolására, hogy az egyéni nyelv fejlődése a faji nyelv fejlődésének megismétlése s hogy a gyermeki nyelvben is feltalálhatok az asszimiláció, metatézis, elizió stb., a pozitív szemlélet előtt inkább csak azt igazolják, hogy a kis gyermeknek nem sikerül mindjárt pontosan kiejteni a felnőttektől hallott szavakat. Szerző pszichológiai tudását illetőleg aggályaim vannak a tudat életének pontatlan felfogása és pongyola terminológiája miatt. Pl.: „A folyékony beszédnél (hallgatásnál) azonban a mondatnak kimondandó vagy kimondott szója nem merül el egészen a tudattalanságban“. . . (ritkítás tőlem). „A gondolat feltűnésekor tehát ott maradnak a tudat felszínén, (mondhatnék a tudat homályában) a gondolattal asszociált szóképzetek is, amelyek azután mint egy tovahaladó hullám egymásután jutnak a tudat világosságába." Azt hiszem, precízebb és világosabb volna a dolog, ha a szerző a tudatmező, a tudat fókusza közismert műszavakat használná. A kimondandó szavak bekerülnek a tudatmezőbe, kimondáskor a szó a tudatmező legvilágosabb pontján, a gyújtópontban van, kimondás után ismét a tudatmező szélére, tehát a homályosabb helyekre kerül. A 39. oldalon szerző ezt mondja: „Az artikuláció csupán az embernél fejlődött ki és a hangmodulációval együttesen az emberi beszéd legjellegzetesebb vonása lett, De amig pl. a madarak hangmodulációja részben zenei hanggá fejlődött, addig az emberi beszédhangból csaknem teljesen hiányzik a zenei jelleg. Az, amit énekhangnak, tehát az ember zenei hangjának nevezünk, az későbbi fejlődés eredménye és már a művészet körébe esik.“ Egyszer tehát ott van az emberi beszédben a hangmoduláció, a másik helyen pedig „hiányzik a zenei jelleg." Ha nem akarom ezt ellenmondásnak felfogni, akkor homályos az idézett hely. Már pedig az emberi beszéd zenei jellegéről, annak tényezőiről Tonstärke, Tondauer, Tonhöhe bőven és világosan beszél Wundt is: beszélnek a magyar tudósok, Gombocz, Tolnai, Csűry is. Viétor vizsgálatai még épen szenzációsak, hiszen tudjuk, hogy pl. egyik magyar hallgatójával egyfolytában olvastatott magyar szerzőktől pár-pár sornyi szöveget s megmondta, hogy az előtte ismeretlen nyelvű magyar szövegben hol kezdődött az új szerző s a hallott szöveg alapján jellemezte a szerzők beszédének, stílusának dallamát is. Sőt egy súlyos bűncselekmény esetében, ahol az irásszakértelem lehetetlen volt, pusztán a beszéddallam alapján kimutatta, hogy az írott szöveg a gyanúsítottól származik. Az egész könyvről az a benyomásom, hogy a feldolgozandó anyag tömege, szövevényessége túlhaladta a szerző erejét. Ha munkája
