Protestáns Tanügyi Szemle, 1928
1928 / 9. szám - Hazai és külföldi irodalom
362 nak négy nyelvet kell tudnia. Ezenkívül azonban a teológusnak keleti nyelvekre, az esztétikusnak olaszra és franciára, a matematikusnak és filozófusnak görögre van szüksége. Helyesen fűzi hozzá: tanulja ezt meg a főiskolán. — Ügy-e, igaza van ? de ép ez a dolog lényege: ne mindenki legyen kénytelen minden nyelvbe belekapni. Elosztás legyen, az iskolák különböző nyelveket tanítsanak, mint az új középiskolai törvények meg is állapítják. A lényeg csak az, hogy bármely nyelvet tanitó középiskola érettségi, vagy végbizonyítványa ugyanarra képesítsen. Egységes képesítést! Végül, — nem mintha nem lehetne még sokat irni e szép könyv hatása alatt, de mivel az engem közelebbről érdeklő leánynevelésről külön emlékezem meg, — a tanárok helyzetéről szólok. Tichy István írja a XVIII. század végén: „Olyan állam, mely a lehető legolcsóbb professzorokra akar szert tenni, aligha fogja a legjobbakat magának megnyerni. Legalább is nem nagy választéka lesz tanári pályára menő jó fejekben. A kiválóbb tehetségeket a tanári állás külső megbecsülésével és megfelelő anyagi javakkal kell megnyerni, hogy erre a pályára törekedjenek“, Mily régi dolog ez, s ma is mennyire aktuális! Az anyagi javakról ne beszéljünk, hiszen erről elégszer esik szó — és bizony hiába. De a .külső megbecsülésről nem lehet nem szólni. A tanuló és szülő részéről egyaránt mennyi igazságtalanság ér minket, tanárokat, érezzük állandóan; azonban — sajnos — a felettesek elismerése is szűkmarkú velünk szemben. Csak legutóbb történt meg, hogy protestáns tanügyünk egyik legelismertebb büszkesége nyugalomba vonulásakor miniszteri elismerésben részesült (nem is kormányzóiban); ugyanakkor egy nem protestáns iskola pénzbeszedője és tisztes altisztje nyerte ugyanezt a kitüntetést. Ne fűzzünk hozzá kritikát: mindennél jobban és — szomorúbban beszél e tény! Reméljük, hogy Kornis, a nagy pedagógiai író, mint államtitkár érvényesíti történelmi kutatásainak gazdag tanulságait, s ehhez hasonlóak a jövőben — 150 évvel Tichy szavai után — végre elő nem fognak fordulni. A tudósok megbecsülése sem nagyobb a régi „jó" világban : Révai Miklós rongyokban jár; nincsenek a tudománynak Maecenasai, panaszolja Kármáp József. S az igazi tudományosság legnagyobb ellensége a polyhistorizmus, melyben főbűne az iskolának van, hol sokfélét tanítanak felületesen, tehát a latin nyelv tanulásából a kitűnő római közmondást elfelejtették: „Non múlta, séd múltúm." Mikor egy tanár kénytelen négy osztály összes tárgyait tanítani — mert ilyen eset is volt, — vagy mikor a pesti piaristáknál 1825-ben az I. osztályban 230 tanulót minden tárgyból egy tanár tanít, hogy legyen eredményes a munka, s ne legyen felületessé a tanár. A polyhistor-nevelés következtében az ifjú azt hiszi, hogy mindent tud, pedig csak „a műkifejezéseket tudja nyeglén elrecitálni, s reá nézve a tovább tanulás ingere ekkép megszűnik". (Berzeviczy Gergely szavai 1800. körül). Ennyi kívánalomnak ember megfelelni nem is lehet képes, legkevésbbé a magyar tanár, ki a német egyetemeken nyelvtudás hiánya miatt nem érti az előadásokat, haza jövet nem olvas többet, folyóiratokat nem lát, őr telt és gőgös lesz, s egyik a másikkal viszálykodik. Itt csak a szaktanitás
