Protestáns Tanügyi Szemle, 1928

1928 / 9. szám - Nagy Miklós: Egyházi törvényeink első törvénycikkéhez

337

azt mondja ki, hogy „a magyarországi református egyház zsinat-presby- teri elvek szerint igazgatja és kormányozza magát." Jelentsük is ki jóelöre, hogy református egyházunknak ezt a szegeletkövét mindenkinek kötelessége tiszteletben tartani s hogy ezen változtatni egy igazán kálvinista ember sem akarhat. Hiszen ez magába zárja az egyetemes papság elvét s azt a krisztusi demokráciát, amely nélkül református egyházi élet nem is képzelhető el. Ez teheti tudatossá bennünk, hogy a kálvinista egyháztag nemcsak egyszerű szám, hanem igazi alkotó tényező az egyház életében; ez építi fel az egyházközségek pillérein valóban egyetemessé magát az egyházat.

De ha azt kérdezzük, hogy vájjon ez a zsinatpresbyteri elv a gyakorlatban is ilyen magasztos célok érdekében valósul-e meg, bizony nem adhatjuk meg nyugodt lélekkel az igenlő feleletet. Mert bizony azt kell látnunk, hogy legtöbb gyülekezetünkben a presbyterium nem az, aminek lenni kellene. Nem beszélek most arról, hogy nagyon sok presbyter semmi lelki közösséget nem érez egyházával, hogy épen ennek következtében az egyház szellemi javainak őrizése és gyarapítása teljes elhanyagolásával az anyagi érdekek harcterévé válik igen gyakran a presbyteri gyülésterem, sem arról, hogy egyházi törvényeinkben előirt kötelességeik jórészét presbytereink általánosságban elhanyagolják, — beszéljünk csak arról a mindnyájunk által tudott tényről, hogy manapság legtöbb helyen a presbyteriumok nem az egyházközségek legjobbjai közül választatnak s nem is fejezik ki egyházközségeink többségének véleményét és akaratát.

Az egyházközségek legnagyobb részében az igazán egyházias életű, jobbmódú, értelmesebb gazdák többnyire tartózkodnak az egyházi közéletben való aktiv részvételtől. Némelyek annyira mennek, hogy adójuk egy részével szándékosan hátralékban maradnak, csakhogy választhatók ne legyenek. Ennek a jelenségnek okait most nem boncolgathatjuk, pedig nagyon érdekes kérdés lenne rájuk világítani, mert ezen az utón is rátalálnánk egyházi életünk sok betegségének forrására. Elégedjünk meg a szomorú ténnyel, hogy ez igy van.

De nem is fejezik ki ezek a presbyteriumok a többségi akaratot, mert hiszen a legtöbb presbyterválasztásnál nagyon jó, ha az egyház- község lélekszámának 2—37. -a megjelenik a szavazó urnáknál. Érdemes volna erről is egy kis statisztikai kimutatást készíteni valamelyik egyházmegyében, mert az érdeklődés fokozatos elhalványulását olvashatnánk ki belőle. Csak valamely bedobott, rendesen anyagi kérdésekre vonatkozó jelszó képes a választók nagyobb százalékát szavazásra bírni. Elszomorító adatokat kapnánk, ha összegyüjtenénk, milyen indokok játszottak közre egy-egy ilyen nagyobb arányú szavazásnál.

Ha azonban belátjuk azt, hogy többféle ok közrejátszása következtében egyrészt egyházközségeink legjobbjai nincsenek a presbyterek közt, másrészt ezek a presbyteriumok még a többségi akaratnak sem igazi kifejezői, akkor ne késlekedjünk levonni a konzekvenciákat és mondjuk ki, hogy a mai gyakorlat nem az igazi zsinatpresbyteri elv megvalósulása, nem is krisztusi demokrácia, hanem sokkal inkább a demagógia érvényesülése egyházi közéletünkben.