Protestáns Tanügyi Szemle, 1928
1928 / 7. szám - Egyházi és iskolai hírek
278 nem még számba vehető kibillenés sem. Ezeken kívül alig volt az iskolával nem kapcsolatos egyesület, amelyben, bár nem vezető, mégis irányító s nagyon sokszor döntő erőként ne szerepelt volna. Hatásának a titkát képességei s egyéniségének a vonásai derítik fel. Talán maga jellemezte legjobban önmagát, mikor az igazi férfi követelményképpen felállított eszményi vonásait odacsillogtatta növendékei szemei elé. E vonások: „Őszinte egyenesség, cíkornyátlan egyszerűség, erkölcsi szigor, erős akarat, komoly kötelességtudás, alaposság; tűrésre, nélkülözésre, hüzdelemre való készség és képesség a kitűzött cél elérése érdekében; jutalomnak nem a külső sikerben, hanem a belső lelki megnyugvásban való keresése, a műveltség külső máza helyett az igazi lelki műveltségre való törekvés“. Mert mindezeknek a jellemvonásoknak kíjegecesedése volt haláláig. Egyenes volt, mint a kilőtt nyíl útja. Egyszerű, szerény volt öltözetben, modorban; talán csak ebben a hosszú kálvinista múlt talajából táplálkozó szerénységében ment tulságba. Az igazság, becsületesség, elvhűség (még a politikában is) szigorú, hozzáférhetetlen erkölcsiség embere volt. A változó és szeny- nyes politikai, társadalmi szelek és megalkúvások között is férfias jellemszilárdsággal — e mindenkire, de különösen vezető emberre annyira fontos tulajdonsággal — kemény nyakkal és gerinccel maradt mind- végig rendületlenül, éppen azért független, szabad, szuverén, tekintélyt és tiszteletet parancsoló. Tudása mély és alapos volt; városa leggazdagabb, enciklopédikus ismeretekkel rendelkező embere, aki száz tanár helyett olvasott, minden könyvből ki tudta venni a lényeget s mindent megemésztve önmaga s környezete hasznára tudta fordítani. Vallásosságában józan és mély, kerülve minden feltűnést, hivalkodást. Szerénysége és dogmája szinte ridegen cseng elő súlyos betegségében mondott szavaiból: „Miért magasztaltatok fel? Lássátok, most az Isten megalázza azt, akit az emberek felmagasztaltak.“ Csodálatos faragású egyszerű lelkének mindvégig mélyen fájt a méltó dicséret és ünneplés, amelyben pár héttel azelőtt részesítették. Hűsége egyháza iránt mintaszerű volt lélekben és anyagiakban is, és e hűséget abszolút értékűre emelte a bibliai parancs megteljesítésével, mert bal keze igazán nem tudta, mit cselekszik a jobb; egyházának a vezető emberei is csak halála után tudták meg, hogy pl. mennyire takarékoskodott egyházának mindennel és mindenkivel szemben, mert ennek érdekei szentebbek voltak előtte és előbbre valók nemcsak a kartársai, hanem a saját jogos érdekeinél is. Törhetetlen magyarsága, gyümölcsöző tettekben mutatkozó hazaszeretete egyesítette magában a nagy költők müveiben megnyilatkozó hazaszeretet minden tisztaságát és nemességét. Hogy példa volt a kicsinyekben is, talán azzal világosítható meg legjobban, hogy diákcsinyekért nem büntetett senkit, azokat a gyermeki lélek szellemességének, művészi játékának vette s igazán élvezte is; meg azzal, hogy vidám társaságban nemcsak senki sem tudott úgy örülni az örülőkkel, mint ő, hanem itt is valóságos elnöki képességekkel járt elől jó példával. Mikor nevetett vagy kacagott, szemeiben annyi vidám sugár, kacagásában annyi érces derű és derűt fakasztó csengés, gyakran harsogás volt, hogy jó kedve átragadt társaságára is. Igazán vezetett a vidámságban is.
