Protestáns Tanügyi Szemle, 1928

1928 / 4-5. szám - Hazai és külföldi irodalom

177

6. Dr. Györffy István: A szilaj pásztorok. Benyovszky István ötven rajzával. Karcag, 1928. A Magyar Föld és Népe. Szerkeszti: dr. Milleker Rezső.

Györffy István a magyar néprajzi múlt harsonása. Akármikor, akárhol szólal meg, a dicső, a nehéz magyar múltat tárja elénk. A régi sötétséget világosság váltja fel, az éjszakára itt a nappal. Éles szeme mindenütt meglátja a lényeget, az igazat, a jellemzőt. Elmegy a nép közé, de a hagyományok mellett felkutatja a régi udvarházak, nemesi kúriák, a vármegyék, városok levéltárait és logikus eszmeszövésével felderíti a múlt homályos történeteit,

Az iskolában úgy tanultuk, hogy „mikor a tatárok feldúlták Kún- országot, Kuthen király 40.000 családból álló népével Magyarországra menekült s IV. Béla királyunk letelepitette őket az Alföld temékeny rónaságára, ahol egyes kunok ivadékai a Nagy- és Kiskunságon ma is élnek.“

Mikor érettebb ésszel visszagondoltam ezen szavakra — írja Györffy István — önkénytelenül eszembe jutott: hogy lehetett annyira lakatlan „az Alföld termékeny rónasága", hogy 40.000 családot még mindig el lehetett rajta helyezni ?

Égyszer azután régi térképek kerültek szerzőnk kezében, amelyek a Nagykunságot és környékét, mint valami tengert mutatták be. Imitt- amott szigeteket, szárazulatokat mutattak a mappák, de az egyes községek határai nagyobbrészt viz alatt állottak. Egy 1669-ben készült határleirás szerint náddal, sással, gyékénnyel felvert rétség volt ez az egész táj s a német leíró szerint: „A lakosok csak csolnakkal tudnak egyik helyről a másikra járni!"

A Kiskunságról meg ez olvasható: „Tanít a tapasztalás is, hogy ezen homokos vidéken csak egy esztendő alatt is, hát még annyi sok idő folytán hányféleképen változik a helynek fekvése."

Ezekből érthető csak meg, mint fért itt el 40.000 kun család. Ezek a járhatatlan rétségek és futóhomok-területek nem kellettek az ördögnek sem. Nagyrészt lakatlan területek voltak még IV. Béla király idejében is. A kunok menekültek lévén, nem válogathattak, oda kellett települniük, ahol helyet kaptak. Ennek a rétségnek és homoktengernek a képe több mint 600 esztendő alatt mitsem változott, csak az utóbbi két emberöltő alatt lett valamennyire úrrá az ember a természeten, mely a földet eladdig teljesen hatalmában tartotta.

Ezen a területen éltek a szilaj vagy másként rideg pásztorok, akik esztendőn át künn éltek a gondjaikra bízott jószággal a rétsé- gekben és a lápokon. A csordás, csürhés, juhász reggel kihajtott, este hazahajtott. A gulyás, szelidcsikós, kondás, nyáj juhász tavasszal kiverte, ősszel szétverte a nyájat. De a szilaj-ménes, gulya, konda szünes- sziíntelen künn legelt, télire sem verték szét. Ha szüksége volt a gazdának a jószágra, kiment a rétbe s a szilaj pásztorok kiszakították számára teljesen elvadult jószágát vagy rovásra vették és a többihez hozzáverték a hozott állatot. Az egész gulya azonban sohasem jött ki a rétségből, valamint a pásztorok sem. Volt olyan szilaj pásztor, aki 30 esztendeig sem fordult meg a városban.