Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 4-5. szám - Dr. Kónya Sándor: Útmutató megjegyzések az angol nyelv tanításához
88 Az írás gyakorlására szolgáló módok különben a következők lehetnek: 1. a szavak szófüzetbe íratása s azok ismétlésére utalással a szó írott képének gyakori szemléltetése; 2. a questions re adott írásbeli feleletek s a Translation Exercise angol fordításának a leírása; 3. a nyelvtannal kapcsolatos, sohasem nagy terjedelmű, angol nyelvű átalakítások füzetbe jegyzése és 4. szavak, mondatok és kérdésekre adott feleletek táblára íratása s az elkövetett hibáknak az osztály közreműködésével való kijavítása. A kezdő fokon tehát (az angol tanítás első, részben második évében) a tanterv b) pontjának a követelményét kell első sorban megvalósítani. E követelmény által elért eredmény is azonban csak eszköz, a mely lassanként, (kis részben, ízelítőül, már az első év vége fele,) helyt ad a gyönyörű ideális célnak, az irodalom megértetésének és megkedveltetésének, illetve tárgyi ismeretekhez jutásának. A társalgás, a beszédgyakorlat megmarad továbbra is, de nem középpontnak, hanem az ismeretek szerzése legegyszerűbb és legközvetlenebb eszközének, a mely gyorsítja a cél elérését. Az itt követhető eljárás részletezése azonban túlvinne felvett tárgykörünkön s ez alkalommal mellőzzük. De nem hallgathatunk el a tanár problémájával kapcsolatos pár rövid megjegyzést. Tisztes eredmény elérésének elengedhetetlen feltétele, hogy a tanár alaposan tudja a nyelvet, legyen otthonos annak használatában, beszélésében, legyenek gyakorlati módszertani ismeretei és gyakorlata a tanításban. Egy iskolai tárgy sem kívánja a gyakorlati tanítási módszernek olyan fejlettséget, mint az élő, különösen pedig az angol nyelvnek a tanítása. Épen ezt adja az egyetem hiányosan, pedig pályánk kezdetén mennyire jól fognának a hasznavehető gyakorlati útmutatások a sok szép elmélet után. Az általános didaktikai, pedagógiai és elméleti módszertani ismeretek mellett feltétlenül szükséges az élő s így első sorban az angol nyelvszakos tanárjelölteket a speciális módszertanba, ennek ezerféle apró fogásába is bevezetni. Igaz, hogy lelkiismeretes tanár úgyis kikovácsolja magának a módszert, de úgy lehet, hogy C3ak nehéz munkával, hosszú idő, talán 8—10 év múlva, közben természetesen az eredmény első sorban a szaktanár végtelen keserűségére, elsikkad; holott ugyanarra kellő útmutatások mellett könnyen és hamar eljutna. Tovább megyünk. Az igazi tanár képéhez mindig hozzátartozott az ismeretek ébrentartására és gyarapítására hajtó vágy. A fővárosi, vagy legalább is egyetemi városi tanárok e vágyukat minden nehézség nélkül kielégíthetik. De a vidéki tanárok ezen az új, felszántatlan puszta mezőn, mikor minden kulturális feltételt úgyszólván maguknak kell és pedig a semmiből előteremteni, maguk is kietlenekké válnak, ha egymással komoly lelkesedéssel érintkezésbe nem lépnek, tapasztalataikat ki nem cserélik, nem ambicionálják legalább egyszer egy évben egy bárminek nevezett összejövetelen, a melyen megbeszélésre kerülnének első sorban módszertani kérdések, nem elméleti tudással
