Protestáns Tanügyi Szemle, 1927

1927 / 9-10. szám - Hazai és külföldi irodalom

237

isteni Majestas Kálvinnál találja meg a maga klasszikus és örökérvényű kifejezését. És ez így van jól, mert a reformáció műve csak e polaritás mindkét sarkának egyenlő energiájú érvényrejuttatásával lehetett szellemtörténeti és providenciális egésszé.

Ebből nyilván következik, hogy a Luther reformációjának szellemi gyermekei sokkal inkább magukon viselik, nemcsak a korábbi, de még a későbbi nemzedékekben is, nagy Tanítójuk és Krisztushoz vezérlőjük személyes lelki hatásainak vonzó bélyegeit, mint a Kálvinéi. Hiszen egyebekről nem szólva, a jó és hű lutheránus ember kezdettől fogva mindmáig abban a kellemes helyzetben van, hogy a wittenbergi Doctornak történetét gyermekségétől kezdve úgyszólván a legapróbb részletekig ismerheti s a Tischreden-ben és egyebütt gondosan megőrzött rengeteg hiteles személyi dokumentum által valóságos személyes közösségben élhet ezzel a sugárzó, nagy és mély szívvel. A Kálvin alakjával a leghűbb kálvinistának is lehetetlen megteremtenie és föntartania ugyanilyen bensőséges személyi kapcsolatot. Mennyire szegényes, sok tekintetben rejtélyekkel átszőtt mindmáig a Kálvin ifjúságáról, reformátori személyiségének kifejlődéséről való tudásunk — s későbbi életének és küzdelmeinek során is mily aggodalmosan rezervált volt ő éppen a személyi megnyilatkozások terén, a szív, a kedély, az érzelem hangjaiban (amelyekből pedig őneki is hataimas register állt rendelkezésére !) Ezért van az is többek között, hogy amíg a régi lutheránus dogmatikába egészen természetesen és logikusan illeszkedett be egy „De Vocatione Lutheri“ szóló fejezet — református dogmatikákban egy ugyanilyen fejezetet Kálvinról míg csak elképzelni is a sacrilegium határát súroló képtelenség volna.

Mindezzel azt a megállapításunkat akarjuk alátámasztani, hogy a Szigethy Lajos könyvének alapconcepcióját elsősorban éppen lutheránus szempontból természetesnek, mondhatni önként adódónak s már csak ennélfogva is igen szerencsésnek tartjuk. A nagyérdemű, csiszolt tollú, poétalelkű pedagógus-író, a wittenbergi Nap egy-egy drágalátos sugártörését akarja bemutatni a lutheri protestantizmus és kultúra legjellegzetesebb magyar képviselőiben, négy század során keresztül: kiskirályokban, főurakban, lelkipásztorokban, tudósokban, pedagógusokban, költőkben, művészekben stb. — férfiakban és kisebb számú nőkben. A két csinos és gazdagon illusztrált kötet összesen 42 ilyen „hangúlat kép“-et tartalmaz. Ezek a képek szeretettel teljes történelmi tanúlmányozásból, meggyőződött lutheri vallásosságból s a mellett mélységes egyház- és hazaszeretetből születtek s a legtöbbször igen vonzóan és kerekdeden, de kivétel nélkül mindig lelkesen és lelkesítőén vannak megcsinálva. Ezért kiválóan és hézagpótlóéin alkalmasok arra, hogy a protestáns nagyközönségnek mintegy ad oculos demostrálják, mit jelentett és jelent a Luther lelke nemcsak a magyarországi protestantizmus, de — négy század óta szakadatlanul — az egész és oszthatatlan magyar nemzeti kultúra számára is. Sok egyéb hasznos, épületes és léleküdítő tanúlság mellett különös elevenséggel emelkedik ki a könyv színvázlataiból az a művelődéstörténeti igazság, hogy hazánk történelmében a magyar és egyéb fajok közti legmélyebb egyesítő szellemi