Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Szigethy Lajos: A "Szép", mint az iskola világának éltető eszméje
224 szemmel és meleg szívvel szemléljük, varázsgyűrűvé tágul és a jó s az igaz eszméjét, az egész mindenséget, az istenséget is magába foglalja. A szép, mint eszmei szép a középpontja minden egyes tantárgynak is és nem a hasznos. Soha se mondanám a tanulónak, hogy valamelyik tantárgynak megtanúlása hasznos reá nézve; a hasznossági elv még idegen az ő eleven képzelő tehetségének, örökösen dolgozó romantikájának. Azt se mondanám neki, hogy az illető szaktárgy szép. A saját lelkem rajongását átsugároztatnám a leikébe, hogy én bennem, én rajtam át szeresse meg a tárgyat is. A legszárazabbnak tartott szaktárgyban, a matematikában és pedig ennek legszárazabbnak ismert körében, az algebrában, ezt a szépet a matéria minden salakjától megszabadított formakristálytísztaságában éreztetem meg velük. Mint a Parsifal Szentgrál-edénye Krisztus egy csepp vérét, ez a kristály csésze úgy foglalja magába az absolut igazságot, melyben, ha akarnánk se tudnánk kételkedni — és amely ugyanaz Budapesten, Prágában, még a Mars-csillagon is. Míg ezeréves történetünk legszentebb igazságai már Genfben sem azok, ha egy Apponyi Albert hirdeti is nagy tudásával és ékesszólásával. És szép az algebrában az ész diadala a forma nehézségei fölött. Mikor az algebrai egyenlet gordiusi csomójában a fonál csücskét megfogjuk a tudományos formula finom műszerével és az varázslatos módon feloldódik bámúló szemünk előtt, akkor diadalérzet hatja át a szívünket; érdek nélkül örülünk, vagyis megtaláljuk a szépet. A matematika testvértudományában, a fizikában szép az ész diadala a matéria nehézségein, a kis ember győzelme a nagy természet fölött. Az igazi hős nem Toldi Miklós, a szilaj bika megfékezője, hanem a fizikus: Franklin, aki befogja az istennyilát, Flavió Giója, aki megtalálja az útat a végtelen óceán halálos ködén át, vagy Kellermann regényének hőse, az a mérnök, aki alagútat fúr Európa és Amerika között. A földrajz tanára a földet ne csak, mint a hasznos dolgok és tünemények összefoglalását tanítsa, hanem éreztesse meg, hogy az a szépség tüköré, melyből maga az istenség mosolyog felénk. A siratott, kedves Szepességről szólva ne csak azt mondja el, hogy Matheócon a Solctestvérek vasfazekat gyártanak, de azt is, hogy milyen szép a hóval fedett Lomnici-csúcs, mikor úgy ragyog a napsugárban, mint valami óriási solitaire és délfelé tekintve, mintegy szimbóluma a Magyarország felé epedve vágyakozó cipszer-léleknek. A classikus tudományok templomának milyen szép már maga a kulcsa is, az isteni ötvös-művesnek ez a remekelt csodája. Nem csoda, ha a filológus tanár lelke belevész a bámúlásába. Magyarázza bonyolódott és mégis célszerű szerkezetét, elöre-hátra forgatja a zárban, — deklinálja konjugálja; úgy hogy szeretnénk odakíáltani neki: „Nyisd ki végre azt a templomot, hogy a diákjaid lelkét elbűvölhesse, ami belül van, — a görög szellem kimondhatatlanul édes bája és a római szellem komoly fensége.“ Az én tárgyamban, a történelemben nem szép az adat-mocsár, amibe belevész a lélek. Nem szép a Marx-féle elmélet, hogy a történelem a társadalmi osztályok örökös harca a kenyérért, Mintha csak
