Protestáns Tanügyi Szemle, 1927

1927 / 7-8. szám - Hazai és külföldi irodalom

181 A református tanáregyesület legutóbbi közgyűlésén csak futólag mutathattam rá az új középiskolai reform történettanításának tantervi hibáira. Nem térhettem ki sem az ó-klasszikus kultúra elnagyolásából származó következményekre, sem a magyar történelmi olvasmányok megjelenésének szükséges voltára, sem a művelődés, de különösen a művészettörténet tanításának elhanyagoltságára, de legkevésbbé foglal­kozhattam a jelenlegi történelmi tankönyvirodalmunk kérdéseivel. Mindezek a problémák gyors megoldásra váró nehéz feladatok, melyeknek sürgősségét csak fokozza az új történelmi tanterv elhibá­­zottsága. A legégetőbb kérdés kétségtelenül a jól megirt és minden követelménynek megfelelő történelmi tankönyv. A jó könyv pótolhatja a tanterv fogyatkozásait, felkeltheti a növendékek érdeklődését, fejleszt­heti stilus és esztétikai érzékét és megkönnyítheti, sőt elősegítheti a tanár munkáját is. A fokozatosan életbe lépő középiskolai reform már a múlt eszten­dőben szükségessé tette, hogy új magyar történelmi tankönyvről gondos­kodjunk a III. osztályos növendékek számára. Sok, mondhatnám nagyon sok új tankönyv jelent meg erre az alkalomra a könyvpiacon, ezeket a tankönyveket ma már talán — egy év leforgása után — felesleges is alaposabb kritika tárgyává tennem, hiszen a középiskolák egyik vagy másik tankönyvet már úgy is bevezették. E helyen — megbíza­tásból — csupán a Madai Pál-féle III. o. számára írt kézikönyvről leszek bátor megemlékezni, minthogy a protestáns középiskolák túl­nyomó részt ezt a munkát vezették be intézeteikbe. A megjelent III. osztályos történelmi kézikönyvek között Madai munkácskája a legügyesebb és éppen ezért a legelterjedtebb is. Könyvé­nek belső elrendezése mindenütt jó, munkájában sehol sincs felesleges vagy éppen aprólékoskodó fejezet. A szerző mindég, sőt szokszor szükségből is a tömörségre törekszik, ami pedig nem válik mindég előnyére a könyvnek. Általánosságban az alábbiakra vagyok bátor felhívni a jeles szerző figyelmét: a honfoglalást röviden és világosan pontosabban tárgyalhatta volna (előbb a Tisza mentén való megszállást, majd a végleges letelepedést); a Dózsa-féle lázadás leírásánál figyelmen kívül hagyta Mályusz i. v. tanulmányát. A mohácsi csata leírásánál Gyalokay ma szaktekintély, a képtelen nagy számokat el kellett volna mellőzni (200.000-es török haderő ?! 75.000 volt a török sereg száma, 15.000 magyar esett el). A török hódoltság alatti közállapotoknak a tárgyalásánál Takács S. lehetett volna a főforrás; a Martinovics-féle összeesküvés beállítását sem tekinthetjük szerencsésnek (1. Sándor Lipót nádor élete); az 1848. szabadságharcban az őszi hadjárat alkalmával Görgey vezette vissza a honvédeket, ez a tény tehát legkevésbbé volt Kossuth elhatározásának a következménye, a tavaszi hadjárat alkal­mával pedig Görgey nem kergette vissza Ausztriába az osztrák sereget, ez az állítás teljesen felesleges nagyítás. Kisebb fogyatkozások a könyv­ben, hogy I. Géza korában a korona alsó részéről nem emlékezik meg, I. László idejében az istentiszteletek magyarázatát lehetett volna apró­betűkkel szedetni. Nagy Lajosnál nem domborodik ki a personalis unió lényege, Mátyás családi viszonyai és érdemei c. fejezet 6. kikezdése

Next

/
Thumbnails
Contents