Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 7-8. szám - Hazai és külföldi irodalom
169 ságáról s nem vonja le a következményt; ha Ady megérezte a nemzetünket fenyegető veszélyt, kötelessége lett volna nem Párisból, nem gyalázkodva, megvetöleg szólni nemzetünkről, hanem jóakaratulag feltárni a bajokat, rámutatni a megmenthetés eszközeire, de ő is inkább odahatott, hogy a katasztrófa bekövetkezzék, mert hisz ennek az iránynak volt fizetett munkatársa, amelyben együtt dolgozott Jászival, társaival, Kunfival stb ; akik a tönkretevés vezetői voltak; e nemű verseivel nem megakadályozta, hanem hozzájárult a katasztrófához, hogy lehet azt állítani, hogy e versek hazaszeretetből fakadtak ?! Hiába akarja Makkai Ady radikális irányát mentegetni ezzel: „amellyel ő (Ady) magát csak bizonyos tekintetben (?) azonosította is“. (Tisza?!) Megértem, méltánylom is azokat az igazságokat tartalmazó sorokat a 37. lapon, de ezeket nem Ady sugallta, nem a védő ügyvéd érzi, hanem Makkai, nem az esztheta, hanem az a gyakorlati lelkipásztor, aki mint ilyen, sokat tapasztalt; s nem Ady jóslataiból tanulta, aki a magyar nemzet életét a legsötétebbnek rajzolta, aki magyar hazánkat, nemzetünket radikális társai s a külföld tetszései közben ócsárolta, gyalázta — jó tulajdonságainak minden éreztetése nélkül, hanem a szociális élet sok visszaságai között ismerte fel s nem Ady rostájában, hanem nagy nemzeti költőink műveiből, nagy magyar hazafiaink életéből azt az örök magyarságot s ami a magyarságban örök értékű, amelyet minden magyarnak, magyar ifjúnak, — de nem Adynak nemzetünket, a magyar világot vérig sértő véleményéből, nem rothadást, halált hirdető költeményeiből — meg kell ismernie, meg kell értenie s életében megvalósítania pro patria vivere! De azért nekünk nem „egyetemes értékű emberi életre“ van szükségünk, amely megbékül csehvel, oláhval, szerbbel ama mondás alapján: leben und leben lassen; hanem meg nem alkudó, törhetetlen magyar nemzeti lélekre s nem Ady-félére, akiről Makkai is elismeri, bár Makkai szerint (42. 1.) Adytól teljesen idegen volt s nem is magyar lélek által volt irányítva és propagálva: mégis Ady, aki Makkai szerint (39. lap) föltétlenül arisztokrata lélek, egy magát igazi úrnak érző lélek volt, urak ellen harsogó proletár költő lesz (egy Jászi, Kunfi, Nyugat fizetett munkatársa) s Írja e cim alatt: „Szent Lélek karavánja" azokat a durvaságokat, amelyekben a többi között Tiszát: A bujtó, új kan Báthori Erzsébet-nek mondja s Makkai védő elfogultságában ezeket a durvaságokat mentegetve Írja, hogy „Ady természeténél fogva annyira messze állott a szociálismus egész szellemétől, hogy képtelen volt a lelkén át nem szűrődött s közvetlenül át nem élt érzések őszinte kifejezésére s azután annyira faj magyar volt ő,“ aki oly durvaságokat irt, azt ő fajmagyarnak, sőt igazán s egyedüli magyar léleknek mondja; de ugyanekkor Makkai túlbuzgó védelmében megfeledkezett azokról az igazságokról, amiket a 67. lapon ir: „Egy dolog mindenesetre nélkülözhetetlenül fontos, az a belső igazság, amelynek a költő lelkülete s költészete között meg kell lennie. Az a költő, aki költészetében nem adja önmagát, akinek költészetéből nem sugárzik ki felismerhetetlen őszinteséggel, aki belső ellenmondásban van azzal, amit mond, azaz hazudik, az. a költészet saját, benső etikája szerint Ítélet alá esik és ítélete az, hogy nem költő, hanem tolvaj és rabló a temp-
