Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1919 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1919-01-26 / 4. szám

nemzetiségeink sajtó propagandáját (A „mártio Rumánie" stb. c. könyvek) s akkor még jobban Méltányolhatjuk a francia Svájc nemes gesztusát, mellyel a félreismerés és ismeretlenség Kinai falán át nyújtotta kezét a szenvedő magyar testvérekhez. A Magyarországon járt genfiek Fulliquet, Clioisy, Denkinger baráti szeretettel családi tűzhelyük melegségével igyekeztek pótolni a távoli otthont. Bankárok, akik akkor láttak először, — történelmi nevezetességű szalonjukat megnyitották ügyünk számára, összeköttetéseiset felhasználták és oly lelkes erővel tettek bizonyságot az irántunk való szeretettről, hogy nem egyszer meghatott köny szökött a szemünkbe. — Örvendetes hírül hozzuk azt az üzenetet is, hogy a* magyar theologusokat támogató genfi bizottság, amely, az áldott emlékű és ott kinn a Farkasréti temetőben pihenő Claparéde kezdeményezésére létesült. Hogy mi politikai sikere lesz — egyelőre nem tudjuk. Mi mint egyházi és nem politikai küldöttek mentünk ki. Két nagy feladat azonban kétségtelen biztonsággal bontakozik ki előttünk a svájci napok hatásaként: Az első, hogy nekünk magyar'protestáns egyházaknak mindenkinél erősebben kell dolgoznunk egy nemzetközi protestáns egyházi világszövetség már különben tervbe vett, — megvalósításán. Külföldön annyit sem tudnak általában rólunk, mint mi pl. Paraguayról vagy Madagaszkáról. Küzdelmeink és templomaink tornya beleveszett eddig a távol kelet mesés, homályos káprázatába. A mi országunk volt az „Óperenciás tengeren túl," mindent elhittek, mert semmit sem tudtak róla. A genfiek is ámulva látták a nagyszerű magyar küldöttséget felvonulni a Kálvin ünnepélyre 1909-ben akkor mondta híres lelkészünk, Fulliquet, mit még most is emlegettnek. — Nous avons découvert la Hongíie! — Felfedeztük Magyarországot! \ • Erős -hitünk,' hogy a magyarságot csak a protestdnizM-usa mentheti meg, kapcsolhatja bele a nyugati népek társaságába — de ez ismét megfogja menteni! Rozsdás diplomáciának, sajtó-akciónak, politikusnak zárva minden ajtó; nekünk nyitva vannak a szívek I — Egyedüli ajtó nyugat felé a protestantizmus. Ez fogja a megismerés és szabadság áldott fényét bebocsátani erre a szomorú, életében koporsóba tett országra. — Másik feladat a magyar protestantizmus politikai megszervezése. Súlytalanul forgácsolódunk két különböző táborba most. A protestantizmusunk egységes akaratáról, nem tudtunk számot adni külföldön. Pedig, ha lenne párt, minek szavát határokon túl Svájcban, Angliában, Amerikában, Hollandiában, Svédországban — sőt talán német földön — meghallanák, úgy a protestáns párt lenne az. És ha pillanatnyilag csakugyan bekövetkeznék a rémületes szétdarabolás, ez a párt lenne hivatva védeni, erősíteni a'már akkor „idegenben" elnyomottakat és belekiáltani a külföld lelkébe, elszakadt milliók panaszát és kivívni újra, mint annyiszor már ezerév alatt a magyar föld egységét, függetlenségéti Ez a két feladat az összes svájci prot. delegátusok előtt végtelenül fontosnak látszik. — A magyar protestántízmus lelke mélyén roppant, ki nem bányászott kincsek vannák elrejtve. Alvó nagyhatalom ez, mely ha szervezné csapatait, önállóan, hatalmasan indulna a jövendők harcába, megmenthetné — és csak ő menthetné meg — saját magát és hazáját! Fel a szívekkel! Svájci határokon át, küzdelmeken és messzeségen át felénk száll éltünk dolgozó, aggódó és imádkozó testvéreink üzenete. . Muraközy Gyula. Református polgári gondolatok. Szomorú dolognak tartom, hogy nekem — kinek az írás nem mesterségem —- kell foglalkoznom a kérdéssel, hogy egyházi részről a mai szomorú időben mi volna a tennivaló, milyen úton kellene irányítani híveinket az érvényesülésben ? A *nult évet befejező lapszámunkban közölt testvéri szózatomnak is ez volt a célja. Sajnos, egyházi részről a megütött harang egyáltalában nem talált visszhangra. Ezzel szemben megr nyugtató, hogy a református polgári társadalom részéről néhány jelentőséges hozzászólást kaptunk. Úgy látszik, hogy híveink között a talaj ma is jó, csak ki kellene ezt helyesén megállapított irányban használni. Hogy részemről az első szót második is követi, elsqsorban Csűrös István vallástanár úr buzdítására teszem. Az egyházi visszhang hiányát ő nem tartja a halál csendjének, de a sokszor csalódott emberek meghódítására a genfi tó. két halászának példázatát gondolja a legjobbnak. Az új halász reggel óta fáradott, mégse fogott halat, a réginek horgára rövid idő alatt a legszebb példányok kerültek. Könnyen értháő volt ez utóbbinak nagy eredménye, mikor elmondta a másiknak, hogy ő már napok óta ugyané helyre hangyatojásokat szórt a tóba. Másrészt felelős szerkesztőnk mentegette lelkészeinket, hogy a mai viszonyok közt, sok rossz tapasztalat után nem látják tisztán, hogy kit lehetne követni? Magám is papi családból származom és első sorban a falu népét ismerem. Ezért beszélek a vidékről, mely a mi egyházunknak az ereje. A sociális haladáshoz tartozik, hogy a falu népe öntudatossá lett, érvényesülése erősebbé vált. Vezetésre hivatott emberei — sokszor lelkészeink is — nem szívesen adtak ehez segédkezet, mert a'" régi rendszerű gondolkodás ezt hibának tartotta. Ezzel ellentétben a falusi tanítókat nehezebb, szegényebb viszonyai is közelebb hozták az érintkezésben az egyszerű néphez. Ebből fejlődött ki a legtöbb faluban a lelkész és tanító káros vetélykedése, melynek eredménye az egyházi érzés gyengülése volt. Lelkészeink nagy része ma is nehezteléssel beszél népéről, óhajai kielégíthetlenségéről. Engem másfél évtizedi fővárosi élet után a háború a kórházakban hozott össze földműves betegekkel. Azelőtt is kedveltem a falusi népet, a háború óta még jobban megszerettem a magyarság ez éltető elemét. Sok a hibája, de értékesebb, hálásabb rétege alig van nemzetünknek: csak az érzéseihez, szívéhez kell férni s mindig velünk lesz ; csak az kár, hogy igen sok helyen már elkéstünk ezzel. Visszagondolok gyermekkorom falusi népére. Három szomszédos falu népének szellemi irányítója, baráti tanácsadójuk a lelkész; boldogult apám volt; mig kul-