Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-03-03 / 9. szám

tendenczia nélkül is azt állítja bevezetésül, hogy „nincs nyoma sem a magyar történelemben., sem a törvénykönyvben annak, hogy a magyarok . . . mindaddig, míg az Árpád-házból kikerült s később önválasztotta királyaik alatt éltek, a káromkodást ismerték volna" (426— 27. 11.). Szerző szerint e rút szokás „csupán a mohácsi vész után bekövetkezett válságos időkben fészkelődött be", midőn (a közismert politikai és társadalmi okok miatt, melyeket L. részletesebben is rajzol) az „erőszak és féktelenség s azzal együtt a nyomor és inség mindinkább eláradt a hazában" s a mikor „a földnépe . . . a rája nehezedett elviselhetetlen teher és nyomorúság közepette még a vallás és egyház erkölcsi világában sem találhatott vigaszt, melyet a felforgatott államviszonyok közt a reformáczió által keletkezett felekezeti zűrzavar szintén elnyomott. E válságos szomorít időkben élveszté az ország népe hitét az Istenhez és vallásához, melyet határtalan elkeseredésében gyalázni, szidni s káromolni kezdett ..." (427. 1.) Ennél többet a reformáczió és a káromkodás viszonyáról a legjobb akarattal sem préselhet ki intellektualiter becsületes ember a Lehoczky czikkéből: mert az, a mi ezután következik benne, nem egyéb, mint ismertetése a káromkodás, helyesebben istenkáromlás ellen 1563 óta hozott magyar állami törvényeknek ill. rendeleteknek s egyes érdekes magisztratuális és katonai intézkedéseknek. E czikkben a szóbanforgó kérdésre nézve egyszerűen egy „post hoc" viszony állapíttatik meg (szerintünk nagyon hiányosan, mert vallás-és nyelvtörténetileg nem lehet benne kétség, hogy mindenféle —0

tehát nemcsak a magyar — káromkodás végső elemzésben valami ősi pogány átokformulákban gyökerezik s teljességgel lehetetlen, hogy nálunk, épúgy mint másutt, ne lett volna nyoma egy vagy más formában már a reformáczió előtti századokban is!) s ezt a „post hoc"-ot „propter hoc"-nak csavarni el a legszemérmetlenebb és legvakmerőbb ferdítés, a mi csak ilyen téren képzelhető. Ezt a ferdítést, a Tomcsányi lelkiismeretének és történetkutató módszerének könnyebbségére, már maga a jeles Magyar Sión elkövette, a midőn — az idézett helyen — bő szemelvényt nyújtva a Lehoczky czikkéből, a következő nevezetes kommentárt fűzte ahhoz: „Lehoczky nem akarja egész kereken kimondani, de minket bizony nincs a mi visszatartson és kimondjuk nyiltan, hogy azóta káromkodnak Magyarországon, a mióta a protestántizmus behurczolkodott édes hazánkba" (466. 1.). És ismét: „íme, bár rejtve és mintegyjfélénken, mégis odautal a jeles történetbúvár, hogy hát ezt a magyar nemzeti bűnt a drágalátos reformácziónak köszönhetjük. Az új vallás követői szidják a régi valláshoz hü magyarokat; e vallásgyalázásból nőtt ki aztán az Isten szent nevének gyalázása" (468. 1.). Most jön Tomcsányi — és mohón merít a szennyvíz e „forrásából". Az új vallás követői káromkodni tanították népünket ..." sűríti össze egy hitvány és gonosz rágaTommá „tanulmányai" eredményét. A rágalom pedig repül, akárcsak a baczillus. Nem kell félni. „Valami mindig ott tapad." így dolgozik Tomcsányi. Ezzel a lelkiismerettel szomorkodik a tőle „csellel és erőszakkal elszakított szegény testvérein" s kívánja nekik, „bár látnák be ők is a Luther-alkotta vallás teljes csődjét s ismernék meg az igaz hit világosságát"! (1041. 1.) * A M. K. 1917. évi legutolsó számában Borosliáz Viktor egy elég ügyes kis apologétikus czikkben foglalja össze azokat a nyomozásokat, melyek kiderítették, hogy a hírhedt maximát, illetve szállóigét: „a czél szentesíti az eszközöket" — nem lehet a jezsuitáknak tulajdonítani. Nekünk nem mondott új dolgot ezzel: ma már a legtöbb jobbfajta protestáns egyháztörténelmi kézikönyvben, még a kisebbekben is, benne van ez az objektív megállapítás. De a mikor sietünk elismerni ennek igazát: kénytelenek vagyunk megjegyezni azt is, hogy a M. K. legillusztrisabb munkatársainak imént jellemzett harczmodora a legcsekélyebb mértékben sem alkalmas arra, hogy ama notórius maximától szűznek tüntesse föl a jelenlegi magyar jezsuitákat s azoknak máskülönben bámulatosan ügyes, eleven, sokoldalú és bizonyos irányban határozottan hézagpótló irodalmi munkásságát. Mindaddig, a míg jezsuita körökben egy, legfőbb motívumaiban és czéljaiban bármily respektust érdemlő vallási polémika és apologétika fegyvertárában, akár mivelünk, akár másokkal szemben, ott fogjuk találni ezeket a rozsdás és mérgezett gyilkokat is; mindaddig, míg az (f orgánumaikban a tudományos és irodalmi tisztességtudó elemeinek ilyen szuverén semmibevételével fogunk találkozni bármily tiszteletben megőszült fők részéről: mindaddig fenn kell tartanunk ama híres szállóigéről annak a másik kopott szállóigének a vélekedését, hogy „se non é vero, é ben trovato" / Ha már a magyar jezsuiták a magyar keresztyénség egy tekintélyes részének ünnepi utóhangulatát mindenáron szükségesnek tartották megrontani: legalább annyi erkölcsi alapot szerezhettek volna reá, a mennyit Pál apostol ajánl az I. Kor. 57-ben: „ Tisztítsátok el azért a régi kovászt ..." Historicus. KRÓNIKA. K. S. V. Ez a három betű azt jelenti: Központi Sajtó Vállalat. Ilyen czímen van most, mint már jeleztük, Bangha Béla jezsuita bujzgólkodása folytán, alakulóban az a részvénytársaság, a melynek czélja három milliónyi alaptőkével egy hatalmas keresztyén magyar sajtót létesíteni. A prospektus elmondja, hogy a vállalkozás minden pártkötelék fölött áll, hogy a keresztény világnézletet nem azzal akarja szolgálni, hogy templomos, „papos" lapot ad, még kevésbbé, hogy felekezeti zsörtölődéseimet rendezzen; a keresztény magyarságot nem egymás ellen, hanem egymás mellé akarja tömöríteni. A terv propagálására mindenütt helyi bizottságokat szerveznek. Ezek a bizottságok, mint értesültünk, jól működnek, házról házra