Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-02-17 / 7. szám

a tapasztalás mutatja — a kik csak akkor hallgatják meg — akkor is kelletlenül — az egyház szavát, ha a végrehajtó képviseletében jelentkezik náluk. A jelen helyzet megvilágításához hozzátartozik még annak a megállapítása, hogy sem az áttérők előkészítésének nincs megszabott rendje, sem a felvételnek nincs liturgiája. A legteljesebb szabadossággal lehet a lelkésznek, sőt a segédlelkésznek belevinni ez eljárásba a saját egyéni ötleteit. A Kálvin-téren pl. sok ideig egyszerű kézszorítással vettük föl a keresztyén felekezetből és egy keresztelési aktussal a zsidók közül áttérőket. A legérdekesebb az volt, hogy maguk az áttérők keveselték ezt, mintha valami nagy ajándékot vagy gazdagodást vártak volna az egyháztól s csak aprópénzzel fizettük volna ki őket. Ha azonban az előkészítéshez hozzákezdene, akkor is tanácstalanul áll a lelkész; semmi ez alkalomra való vezérfonala nincsen, a negyedik elemi iskolások számára írt katekizmuson kívül. Bibliával a kezében saját magának kell kidolgozni a tantervet, mert minden ilyen alkalommal úttörő munkát végez, mert ha hivatalosan rendezni akarnók ezt az ügyet, előbb az áttérők előkészítésének előkészítése volna szükséges. Már most, mielőtt jobb jövendők tennivalóit próbálnánk körvonalazni, nézzük meg, milyen módon kezeli az áttérőket az az egyház, mellyel szemben majdnem mindenütt veszteségben vagyunk, t. i. a római katholiczizmus. Kísérjünk el pl. egy zsidó vallásból áttérőt az átvétel különböző proczesszusain át. A törvényes formák betartása után vagy a közben megkezdődik az oktatás, mely a zsidó és keresztyén hit közös alapjaiból indul ki s a prófétákon át ér el Jézus isteni személyéig s Jézuson át s szinte a fölött az egyedül üdvözítő egyházhoz. Könyv nélkül okvetlenül tudnia kell az áttérőnek a minimumot: a miatyánkot és a hiszekegyet. Miután a lelkész úgy látja, hogy az illető már alkalmas a keresztségre, a katechumén eljő a keresztszülővel a sakramentom szertartására. Előbb megállanak .a sekrestyében; itt különböző kérdésekre kell megfelelnie. Mit kérsz az egyháztól? A hit mit ád néked? E kis formális vizsga után homlokát, fülét stb. kereszttel jelöli a pap, megáldja, nyelvére szentelt sót helyez bölcseség, tisztaság jeleképen s mint ilyen mondja el az áttérő az úri imát. Ez a hivatalos előkészítés a keresztségre; most már csöndben, szertartásosan belépnek a templomba, itt az áttérő elmondja még az úri imát, a hiszekegyet s különböző vissza-viszszatérő kérdések közben a pap nyállal, homokkal érinti a keresztelendő fülét, „Effata", mellére olajjal keresztet ír s míg a keresztszülő vállára helyezi kezét, megkereszteli, aztán szent krizmával megkeni, fehér inget ad reá, kezébe égő gyertyát helyez az üdvösség, tisztaság szimbólumaként s nemsokára rá megszólal a mise halk csengettyűje . . . Protestáns vallásról áttérők előkészítése és felvétele sokkal egyszerűbb. A tanítás után csak egy hitvallást kell elmondaniok, melyben az áttérő utolsó lehelletéig hűséget fogad a katholikus hitnek, sőt azt alattvalói s gondozottai által is megtartatni s hirdetni esküszik. Nem azért említem mindezeket föl, mintha valami kópiáját óhajtanám ajánlani ennek a zsúfolt, szimbolikus cselekvényekkel teli szertartásnak. Az áttérőnek a lelkében nem is sok fog megmaradni mindebből a barokkstílű szertartásból, de egy lelki benyomást elvisz magával : azt, hogy az egyház, mely fölvette őt, törődött vele, hogy az ő egyéni életére nézve végtelenül fontosnak érzi az ő keresztségét vagy felvételét, hogy ő immár egy olyan hajónak az utasa, melybe csak vizsgálat után lehet belépni, de mely egyenesen az örök üdvösség vizei felé suhan vele. És úgy látszik, addig-az áttérések drága alkalma mindig kicsúszik a kezünkből, a míg bele nem tudjuk égetni az áttérő lelkébe a felvétel nagy fontosságának, az istenfiúság kiváltságának érzését. Érezze az az ember," hogy őt értéknek tartjuk, hogy tudunk időt, gondot költeni az ő drága lelkére, hogy az egyház bele tudja szerelni a lelkébe azt a nagyszerű busszolét, mely maga nem viszi, el őt az örökkévaló Isten fia elé gépiesen, de melynek nyomán ő maga elmehet, mert annak a lelki iránytűnek a rezgése mindig az emberi élet legmagasabb csúcsa a Golgotha felé vezeti. Az elmúlt két esztendőben próbát tettünk az áttérések lelkigondozásával, előkészítésével, s Istennek hála, váratlanul szép eredménnyel. Az előkészítésnél számolni kellett a fővárosi emberek ideges és beosztott életével és számolni kellett a mostani áttérések rendes motívumaival. Egyik egyházból a másikba manapság nem igen mennek az emberek sem damaskusi úton, sem a wormsi országúton. Apologétikus vagy polémikus tanítás nem igen fogja meg a lelküket. A kik házasságuk vagy nevelésük miatt, vagy érdekből, vagy valami kis vallásos szomjúságtól űzetve jöttek, azok rendesen elhagyott vallásuk tételeit sem ismerik ; különösen áll az a zsidóságnál, melynek teljesen elhanyagolt, bomló katékhézise teremti meg a magyar materializmus legfőbb apostolait is. Mindazonáltal egy meg nem becsülhető alkalom az áttérővel való foglalkozás. Felnőtt, gondolkodó ember nekünk adja néhány órára a lelkét, kész magát meggyőzetni szemtől szembe, nem a prédikácziók altató melódiájával, hanem az érző emberi szív taktusával közeledhetünk, mint ember az emberhez s kinyithatunk olyan kapukat, mélyek azelőtt s talán azután is bezárulnak mögöttünk. Mivel semmi vezérfonalunk nem volt, külön próbáltunk maguknak egy kis tantervet összeállítani. A hegyi beszédből indultunk ki, a mint kibontakozik először a boldog ember, a magasabb erkölcsű ember és az imádkozó ember. A mai ember ideálokban szegény, de talán épen az ideáljait keresi, az elvesztett paradicsomot keresi a második Ádámhoz való közeledésében. Az imádság pedig;

ez a minden vallást átfogó közös nagy tény, elég erős alap arra, hogy reá építsünk