Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-12-15 / 49. szám

véres tusáit?! Nem kell-e azt mondani, hogy e helyett szívesebben ment egyházunk oda, ahol vállveregetések és ezekkel kapcsolatos dolgok várták. A missziói népegyház megvalósításának terve nem jelentheti azt, hogy a demokráciából ochlokrácia legyen, hanem egyedül azt, hogy vigyük bele híveink életébe, fent és alant egyaránt, azokat a megtartó erőket, amelyeket az Űr az evangéliumban az egyháznak felajánlott. Az egyháznak van dolga, nagyszerű szolgálata ott fenn a magas templomi szószéken, van jelentős munkája a zöld asztaloknál, de ha. ezt elvégezte, akkor le kell szállnia oda, ahol mindenféle erőtlenségek és betegségek légiója tanyázik. Népegyház? Azt jelenti ez, hogy a mi egyházunkban benne kell lennie híveink egész erejének, szeretetének, áldozatkészségének. Mert vannak, Istennek hála, ma is Mecehásaink, de nekünk a változott viszonyok között százezrek áldozatkészségére kell kellő felszereltséggel és érdemes munkával pályáznunk; meg kell munkálnunk és be kell vetnünk azokat a földeket is, amelyek eddig jórészt parlagon hevertek. Ez a lényeg! No meg az, -amit dr. Szabó Aladár mondott egyik összejövetelünk alkalmával, hogy „emberek kellenek a gátra", a jeleket megértő, bátor, missziói. Lélekkel megtelt, egymást megértő és megsegítő emberek a szakítással fenyegető áradatok ellen. Ügy van! Hiába adunk programmokat és még inkább: hiába kritizáljuk ezeket, ezektől a mi súlyos válságban lévő egyházunk helyzete nem javul. Emberek kellenek, akiknek van bátorságuk beismerni a mult hibáit, mulasztásait és azután élni és cselekedni azon örök és megváltozhatlan programm szerint, amelynek minden pontja „Istentől ihletett és hasznos a tanításra, feddésre, megjobbításra é& az igazságban való nevelésre!" p. Reform-törekvéseink létjogosultsága és szükséges volta. Míg valamely reformmozgalom a fennálló törvényes rend és a meglevő jogintézmények keretein belül marad, létjogosultságát csupán kitűzött célja szerint kell megítélnünk; tisztaságát pedig eszközeinek és használati módjuknak feddhetetlen volta szerint elbírálnunk. Ha a kitűzött cél nemes, szükséges, vagy legalább is épületes és haszónos a közre, az elérésére irányuló mozgalom létjogosultságát tagadni nem szabad. Ha ezenkívül eszközei is tiszták, s feddhetetlen a használati módjuk, akkor meg elismerést és támogatást is érdemel a mozgalom. Némileg magasabb igényeket állítunk azonban fel a forradalmi jellegű reformmozgalmakkal szemben, mivel ezek többé-kevésbé mindig a fennálló rend és jogintézmények ellen is irányulnak; annak átalakítására s ezeknek változtatására törekesznek. Épen ezért forradalmi mozgalmak létjogosultságát csak úgy lehet elismerni, ha az általuk kitűzött szükségszerű nemes cél a fennálló törvényes keretek közt vagy egyáltalán nem, vagy csak igen nehezen volna elérhető. Itt a múlhatatlan szükségesség és a létjogosultság kérdése összeesik. A létjogosultságot nem a vele szemben álló'emberi a lak illatú jogrend szabályai szerint bíráljuk el, hanem a szükségszerűségből vezetjük le. Nem a meglevő jogrendhez, annak mulandó és esetleges alakulatához kell szabni a mozgalmat, hanem a reformmozgalom szükséges és magasztos igényeihez kell mielőbb alakulnia és simulnia a külső jogrendnek, valamint változékony intézményeinek. , , Ilyen igényekkel lép fel egyházunkban a most megindult reformtörekvés, mely az Országos Református Tanács megalakítására vezetett, s az összesen 23 pontba foglalt programmot hirdette ki. Hogy ez a programm nemes, magasztos, az vita tárgyát. sem képezheti; hogy megvalósulása égetően szükséges, azt is tudja mindenki, aki az idők jeleit megérti. Lelke a programúinak a következő pont: „A belső missziói munkáknak és szervezeteknek az egyház egyetemes szervezetébe való beleépítése; az egész egyháznak missziói népegyházzá való átalakítása s az evangéliumi szociális szilemnek a társadalmi, közgazdasági és állami életben való érvényesítése." Ezt a programmpontot idáig is meg kellett volna valósítanunk, mert enélkül nem nevezhetjük jogosan magunkat sem evangéliumi szellemben reformáltaknak, sem kálvinistáknak. Érzelgős sóhajtásoknál, helyeslésnél, de azért fölényesen kritizáló félreállásnál azonban mindezideig alig mentünk többre. Pedig ma már igazán cselekednünk kell. Az állami és társadalmi életben előállott váratlan nagy átalakulások égetően szükségessé teszik e pont legteljesebb valósítását. A szükség parancsol tehát. Aki azt hiszi, hogy a mai egyházi jogrend és intézmények keretei közt ennek azonnal eleget tehet, az kárhoztathatja reformtörekvésünk „forradalmi" jellegét, d ezzel azt a nagy kötelességet vállalja magára, hogy csinálja meg e reformot a mai egyházi szervezet és alkotmány keretében, \ Én ezt lehetetlennek tartom. Mai egyházi szervezetünk ilyen gyökeres reform gyors valósítására és állandósítására képtelen, tehetetlen. Ezért, pártolom az Országos Református Tanács mozgalmát, bár forradalmi színezetű. Meg vagyok győződve, hogy programmjának imént kiemelt főpontja e programm keretében mihamar megvalósíthatók; hivatalos egyházszervezetünknél pedig elvész. Tehát nem a mai hivatalos egyházszervezethez szabom reformtörekvéseink elbírálását, hanem azt óhajtom, hogy reformmozgalmunk erőssé, hatalmassá legyen és új, szabad, igényeinek megfelelő keretet, egyházalkotmányt és szervezetet hozzon létre. * Miért mondom képtelennek és tehetetlennek a mai hivatalos egyházat e reformok megvalósítására? Mert annak bizonyult. Hogy az egyház egyenlő hitéletet élő hívek gyülekezete e hitélet fejlesztésére, az üdv javainak közlésére, ezt mindnyájan tudjuk. Azt sem vonja kétségbe senki,