Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-08-04 / 30-31. szám

A könyvtilalomra (index) és a cenzúrára vonatkozó * szabályokat a coclex szigorítja. Bármely pap, profán tárgyról is csak a püspök engedélyével írhat könyvet vagy ezíkkeí. Egyházellenes újságba a pap, sőt a laikus is. nagy szükség esetén, szintén csak püspöki engedélyre írhat. Ha egy könyv nem az illető szerző egyházmegyéjében jelenik meg, nemcsak illetékes püspökének, de a kiadóhely püspökének engedélye is szükséges. A könyvtilalmat a rk. egjT

ház különben az Ap. csel. 19 : 19.-re alapítja, ami nagyon furcsa exegesis! Modernizmusról a codex nem szól, de a professio fiáéit a szemináriumi és egyetemi tanároknak, minden iskolai év elején, vagy legalább a hivatalba lépéskor, ,,secuncluni formulám a Sede Apostolica approbatam" (a szentszék által jóváhagyott formula szerint), le kell tenni. A templomban rezervált (családi) székek állítását csak a püspök engedheti meg, oly feltétel alatt, hogy az engedély bármikor visszavonható. (Nagyon bölcs rendelkezés! Nincs is a r. katholikusoknál székper.) A codex háromféle: polgári, büntető és házassági peres eljárást ösmer. A házastársak ágytól és asztaltól való elkülönítését a püspök peren kívül is elrendelheti. Első folyamodás a püspök, illetve az ő elnöklete alatt 3 vagy 5 bíróból álló törvényszék; második a metropolita, harmadik Róma. Felebbezési határidő tíz nap! A perköltséget rendszerint a vesztes fél fizeti. Büntető ügyekben, az elítélt halála, vagy az ítélet hozatalától számított 10 év után a periratok a püspöki udvarban elégetendők és csak az ítélet (rövid jegyzettel) őrzendő meg. Ennyi az, amit a coclex gazdag tartalmából," az idő és hely szabta korlátok közt, ez alkalommal megösmertetni jónak láttam. Dr. Bevéss Kálmán. NEKROLOG. ILON TESTVÉR. Lapunk legutóbbi számának gyászrovata megemlékezett egy diakonisszatestvérünk elhunytáról is. A gyászjelentés egyfelől meleg bizonyságtétel volt az oly korán elköltözött lélek rendkívül értékes volta mellett, másfelől erőteljes kifejezése annak a reménységnek, hogy az eltávozott helyét az Örökkévaló bizonyára nem hagyja üresen s „az egy Ilon testvér helyett küld sok hű lelket . . . aki sebet kötöz, beteget gyógyít, világít, vigasztal, lelkeket vezet Istenhez . . ." Ez a néhány ^sor is bizonyságot kíván tenni a-f elől, hogy az elköltözött valóban nemcsak sebeket kötözött, betegeket gyógyított, hanem — ami még ezeknél is főbb — világított, vigasztalt és lelkeket vezetett Istenhez. Jól tudjuk, hogy erre a bizonyságtételre az elhunyt nem szorult reá, mert hisz emberek elismerését sohasem kereste. egyedül Mennyei Atyjáét: az előtt pedig ismeretesek az ő cselekedetei. Annál nagyobb szüksége van azonban az ilyen bizonyságtételre azoknak a kételkedőknek, akik váltig hangoztatják, hogy a diakonisszaság csak idegen, csak más vérmérsékletű nőknek való, a mi ízig-vérig magyar nőinknek ellénben nem. Az elköltözött nemcsak szívével, lelkével, de a vérség erős kötelékével is magyar fajtánkhoz tartozott: a mi Urunknak mégis kevés evangéliumibb lelkületű, hűségesebb, önfeláldozóbb, szolgálatkészebb és igénytelenebb szolgálóleánya volt nálánál . . . Ott ringott bölcsője kincses Kolozsvár városában, tisztes úri család hajlékában. Az Örökkévaló szinte már kicsiny gyermekkorától fogva önmaga számára választotta ki. Már másfél éves korában csaknem meghalt difteritiszben. Súlyos betegségének maradványaként 7 éves korában mirígybaj lépett föl nála, mely 17 éves koráig minden tavasszal elővette. Évről-évre súlyos operáczión kellett átesnie. Nemcsak testi, ele erős lelki szenvedésekkel is kapcsolatos szenvedése, amely miatt iskoláit is abba kellett hagynia, mint önéletrajzában írja, csak növelte Istenhez való ragaszkodását. Amikor ebből a betegségéből fölépült, elvesztette édesatyját, ki szívszélhűdésben hirtelen elhunyt. Nemsokára követte őt — harmadfélévi súlyos betegség után — húga. Ekkortájt alakult meg a Filadelfia Diakonissza Egylet. Annak a fölhívása, az ő kezébe is eljutott. Erős vágyakozás támadt lelkében, hogy is diakonisszává legyen. Annyira megszokta már beteg húga ápolását, hogy érezte, továbbra is ez a foglalkozás elégítheti csak ki munkálkodni vágyó lelkét. De hiába kérte ezt ismételten: á férjét, majd kisebbik leányát elvesztett édes anyja nem egyezett ebbe belé. Majd a nyaralójuk építésével kapcsolatos sok-sok fáradozás folytán évekre terjedő, erős idegfájclalmak lepték meg. Évről-évre jelentkeztek a végtelenül kimerítő és elgyöngítő, kínzó fájdalmak. 1912—13. telén idegbetegségét egyéb súlyos bajok is tetézték: kanyaróba, majd heves influenzába esett. Végre annyi évi nehéz szenvedés után, az 1917. év nyara gyógyulást hozott számára. Ekkor, annyi év múlva újból, ellenállhatatlanul erőt vett rajta a vágy, hogy teljesen az Isten szolgálatára szentelje életét. Édes anyja nem ellenezte többé tervét. így lett diakonisszává. Mint életrajzában írja: ,,Örömmel mondhatom, hogy föltámasztott, meggyógyított engem is az Vr Jézus, mint annyi más halottat . . ." Egy másik alkalommal meg így tesz bizonyságot hivatásának odaadó szeretetéről: ..Én bizonyos vagyok afelől, hogy engem az Űr erre a pályára hívott el s csak mint diakonisszát tehet boldoggá ..." S mi, mint kívüllevők, bár áldásos működésének csak egy-egy kis töredékét láthattuk, bizonyságot tehetünk amellett, hogy az eltávozott valóban boldog diakonissza volt. A betegeket úgy szeretni, gondolataikat, vágyaikat úgy ellesni, érettük olyan örömtől sugárzó arczczal munkálkodni csak egy olyan valaki tud, aki lelke