Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-07-21 / 28-29. szám

tanítás alig- kerül valamibe az egyháznak. Holott ha csak egyszerű üzleti vállalkozásnak tekintenünk az egyházat, melynél a deficzit eltüntetése a legfőbb gond, akkor is lehetetlenül rossz üzleti érzékre vall a katecheták száraz kenyere. Az ő kezükben van a fiatalság, a munkások gyerekei, annyi százezer lehetőség és adóalany, — s éhesen és betegen hogyan oltsák a gyermekek lelkébe a hitet abban, hogy a keresztyénség minden szociális nyomorúság megoldója és eltörlője? Az állandósított katecheták mellett theologusok és tanítók (különösen az utóbbiak) mint óraadók tartják a legtöbb vallásórát, műkedvelők szorgalmával sokszor; úgy. hogy akad iskola, melynek egy évben 7—8 vallástanítója van. Eltekintve attól, hogy sokszor a legkisebb valláspedagógiai készültség nélküli dilettánsok játszanak a jövendő értékeivel (mintha gyerekekre bíznák a szőlőmetszést), a katechezisnek ilyen hivatalos kevésre becsülése demoralizáló hatással van tanítókra s tanítottakra egyaránt. Itt sürgős, radikális újításokra lenne szükség, mert a gyerekek egyre nőnek, szétszélednek az iskolákból, eltűnnek a homályban és az egyház hiába küldi aztán utánuk az adóbeszedőt. Rossz volt az üzlet, mert nem fektetett be semmit; nem is. lesz haszna belőle. Az egyedüli megoldás: minél több és jól dotált állandó vallástanítói állás szer,vezése. Legalább a középiskolai tanárok fizetési skálája lehetne az okleveles lelkészek fizetési alapja. Elemi iskolákba pedig tanítói oklevéllel biró tanítók lennének alkalmazandók, akik kizárólag vallástanítással foglalkoznának. Nagy szerű szellemi szelekcziót lehetne alkalmazni: a legjobbakat és legkiválóbbakat hozni Pestre, megadni nekik a kenyérgond nélküli élet lehetőségét, eszközöket és időt továbbképzésre, komoly tudományos munkára; olyanokat állítani a gyermeklelkek mellé, kik a vallásos élet tiszta húrjait meg tudják pendíteni ott és nem csupán kátéparagrafusok gépies zönge szekrényévé teszik őket. Olyan katechetákat hozni, akiknek bizonyos kis lelkipásztori körzete lenne s ugyanabban az iskolában lehetne tanítója kicsinyeknek és nagyoknak. Minderre azonban — mint minden kezdeményezésre — ráütik ugyanannak a stereotip válasznak bélyegzőjét: nincs pénz reá. Csakhogy itt épp olyan circulus vitiosus áll fenn, mint a Pest környékén anyásítandó gyülekezeteknél. Addig nem történik meg az anyásítás, míg a gyülekezetek is nem hoznak érte nagyobb anyagi áldozatot; viszont addig nem fognak áldozni a gyülekezetek, míg rendszeres lelkészi munka meg nem győzi őket arról, hogy az egyházukért érdemes áldozatot hozni. Azt mondják: addig nem lehet ilyes reformokat végrehajtani, míg neki nem lendül az adakozó készség; de addig mindig hiánnyal fog küzdeni ez a százezer lelkes egyház, amíg egyházias, keresztyén életű tagokat nem tud nevelni, amíg fáradt kézzel, lemondóan int minden indítványra: ,,úgy se lesz belőle semmi." Mert jól tudják a pénzemberek, hogy a pénznek is van lelke. Rideg, krajczároskodó adminisztráeziók számadataiban csalódhatni legtöbbet. Ahol nagy gondolat, eszményi czélokért való befektetés nincsen, onnan megszökik a pénz. Az egyháznak már üzleti szempontból is ki kellene lépnie a rideg üzleti számítások kereteiből. A keresztyénség szocziális jelentőségét kidomborítva példát kellene statuálnia államnak és intézményeknek — a. szellemi munka megbecsülésével és értékelésével. Mostoha gyermekei; az egyesületek egyre foltozzák tépett köntösét, hogy elbirja a készülő viharokat. A Lorántffy a szegényeit gondozza, áttérőit készíti elő, diakonisszákat nevel, prédikáltatja az evangéliumot; a Bethánia szintén, amellett iratterjesztéssel segíti; a Diákszövetség a jövendő gondnokokat, világi tanácsbírákat, templomi gyülekezetet s az adózókat neveli; — az Ifjúsági Egyesület emellett szocziális alkotásokat létesít; — de ezek az egyház mellett dolgoznak, érte, de alig észrevéve és segítve tőle. A szocziális érzék hiánya a legkisebb pontokon is érezhető, így: az alsóbb alkalmazottak helyzetén. Nyugdíjjogosultságuk semmi nincsen, betegsegélyzőbe nincsenek beíratva, rendesen emelkedő fizetésük nincsen s így a legsötétebb külvárosi műhely munkásai biztosítottabbak náluk. Fut az idő és felnőnek a gyerekek, elszélednek az iskolákból, nagy társadalmi mozgalmak tovaragadják őket. Fut az idő és lassan már maradoznak azok is, akik hívek voltak eddig az egyházukhoz: a csecsemők és a halottak. Most nagy, komoly mozdulásokra lenne szükség. A pesti egyház talán mindegyiknél fontosabb. És itt nem vigasztalás, hogy másutt, pl. Debreczenben, a nagytemplom is kong vasárnap és hidegebbek a szívek és törtetve hódít a katholiczizmus. Budapest mindnyájunké, onnan könnyen áradnak szét a hatások; mintának kellene lennie és áldott erők központjának. Jó lenne, ha ez a kérdés nem hullana bele a közöny sötétjébe, mint annyi más. Akik szeretik és aggódó szemmel figyelik ennek az egyháznak életét, vívódásait, jól tennék, ha ébren tartanák ezt a kérdést. Erősebb, súlyosabb hanggal szólnának hozzá. . . . Mert — aki a völgyben él, talán nagyon sok mindent meglát, de a hangját bizony ritkán hallják meg azok, akik a csúcson állanak. Muraközy Gyula. * Közöltük lapunk kiváló, ifjú munkatársának ezt a czikkét, amelynek minden sorát bizonyára az ő égő egyházszeretete sugalta. A bajok őszinte, leplezetlen feltárása-egyik lényeges, elengedhetlen mozzanata a gyógyulásnak. megsegítésnek. Hisszük, hogy ennek ideje is nemsokára elkövetkezik. Szeretnénk, ha többen is hozzászólnának a nagyfontosságú ügyhöz, hiszen nagy egyházaink közismert bajai, és különösen a budapestiéi, közelről érintik az egész egyházat. Mi most csak arra az előzetes és általános megjegyzésre szorítkozunk, hogy, mint erre már több izben reámutattunk, a budapesti