Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-07-07 / 26-27. szám

rendén egyértelműleg abban a magyarázatban állapodott meg, hogy ez az új csapás Isten büntetése rajtunk. — Rossz a világ! — Öli egymást az ember, ezért ver az Isten bennünket — mormolják egyesek keserűen a komor szentencziát, de legmegütődöttebben vetik fel fejüket a vinczellérné szavára, aki egyenesen urát korholja Isten haragjáért: — Látod, azért sújt az Isten, mert űrnapján dolgoz tál. — Bizony, űrnapján dolgoztunk mindannyian — gyónja meg töredelmesen valamennyi, elismerő pillantásokat vetve az asszonyra, aki az ő érzésük szerint nyilvánvalói ag legjobban eltalálta az istencsapás okát. A komoly, bronzarczú vinczellér, a legjózanabb, leghigagdtabb eszű magyar emberek egyike, aki valószínűleg többet káromkodott, mint imádkozott életében, megdöbbent s bűnbánó önmegadással vágja rá felesége szavára az együgyű fogadalmat: — Nem is dolgozom én űrnapján többet! Hiába próbáltam én ott hirtelenében felvilágosítani őket, hogy űrnapja nekünk nem ünnepünk, szavaim nem birták közömbösíteni azt a különös, vallásos szuggeszcziót, amely kifürkészhetetlen úton és módon odaférkőzött tízezres tömegben élő, színtiszta, református népemnek lelkéhez. S a jövő űrnapján ezek az emberek nem fognak dolgozni, vagy ha igen, mindenesetre azzal a nyomasztó gondolattal, hogy amit csinálnak: vétek! Olyan vidékeken, ahol a református lakosság nagyobb katholikus tömegekbe ékelődve él, ez a befolyás még általánosabb. A bűzaszentelő ünnepet pl., mikor a plébános vezetésével egész proezesszió vonul a határba a zsenge kalász megáldása végett, a földművelő református nép szintén ünnepének tartja s valami leküzdhetetlen ős, pogány ösztön, valami veleszületett rögimádat bele sodorja őt is abba a menetbe, mely hódolni megy az ő szerelmének: a Búzának, az Életnek. a Földnek! Szóljunk-e a nagypénteki böjtről, amely az országos köztudat szerint már dogmatikailag is elismert „egyetlen kálvinista böjt". De ezrekre megy azoknak a nőknek a száma is, akik pénteki napon általában tartózkodnak minden húsételtől. Bevett szokás falusi népünknél, hogy úrvacsoravétel napján nem reggelizik. Illendőbbnek s üdvösségesebbnek tartja, ha éhes gyomorral, tehát lélekben-testhen egyaránt megsanyargatva, járul az Úr terített asztalához. Yiszont Hunyadmegye kálvinista, nemes asszonyai húsvéti sonkájukat a katholikus templom oltárán megszenteltetik (szentelt vízzel meghintetik) s az így „megszenelt" sonkát aztán vallásos áhítattal fogadja s fogyasztja el otthon a család. Bizonyos külsőségek átvételétől még a hivatalos egyház se tudott elzárkózni. Régi jogszokás szerint pl. az egyházi évet több helyen még ma is Szent György naptól Szent György napig számítják. Eddig élvezi járandóságát az özvegy, ekkor lép teljes javadalmának élvezetébe az új lelkész. Aztán különféle babonás szokások, mint pl. az, hogy a gyógyult sebről levett kötés eldobásakor a gyógyult ember a három napkeleti királynak, Gáspár, Menyhárt és Boldizsárnak a nevét reczitálja gyorsegymásután részint a hála, részint ama szent óhaj jeléül, hogy ilyen baj őt többé meg ne látogassa, érezhetőleg szintén magukon hordják a pápista eredet bélyegét. Városokban mindinkább elharapózik halottak napjának kultusza. Újabb időben mind több és több kálvinista síron gyúlnák meg a gyertyák, úgy hogy némely egyház már kénytelen volt presbiteri határozattal eltiltani a. református temetők kivilágíását. Ez a sajtáságos katholikus egyházi fluidum kétségtelenül nőink lelkén keresztül szivárog át a mi puritán hitünk világába. A női lélek, úgy látszik, sokkal több lvrára s artisztikumra. szomjazik, mint amennyit apostoli egyszerűségű s komolyságú egyházunk liturgiája nyújt neki. Igv történik meg, hogy olyan nők, akiknek kálvinista hithűsége különben márványnál szilárdabb, gyakran be-belopóznak a faragott isten csarnokaiba, ahol misztikus fényben lobognak a gyertyák, merengenek a szobrok s zengenek fennen művészi ének s pompás énekkaroknak áriái. Rendszerint itt mondják el könyörgésüket valami küszöbön álló nagy családi esemény sikeréért s hogy több legyen az imádság foganatja, néhány fillért is csúsztatnak Szent Antal perselyébe, sőt egy-egy Szűz Mária képet se restelnek kegyelettel belopni imádságos könyvük lapjai közé. Mikor egyik-másik nőismerősömet kérdőre vontam ezért az elkalandozásért. rendszerint azzal mentegették magukat, hogy ők abban az órában parancsoló, belső szükségét érezték annak, hogy imádkozzanak s minthogy a mi templomaink ajtói mindig zárva vannak, mentek oda, ahol ép nyitva találták Isten házának kapuját. Hangsúlyozom, hogy ezek a nők mind jó reformátusok, buzgók és hívek mind halálig, kik egy esetleges áttérítési kísérletet felháborodva utasítanának vissza, de értelmi erejük még nyilván nem tud fölemelkedni, a mi hitünk fönnséges, eszményi intellektuálizmusának magasságába, oda, ahol a léleknek csak lebegnie és repülnie lehet. A női képzelet tárgyat keres, melyen, mint madár az ágon. megpihenhet s a hit misztériumaiba merülve gondolattalanul csicsereghet hvmnuszt az Alkotónak! Ezek az észleletek azonban egészen fölszínes jelenségek. Nem érintik a kálvinista hitélet és hithűség mélyebb gyökérzetét. Az egész nem annyira felekezeti probléma, mint inkább a folklor és a néplélektani bűvárlat anyaga. Meg lehet magyarázni egyrészt a gyöngeségét érző, félénk s tétova női léleknek a misztiezizmusra hajló jellemével, másrészt a keresztyénség fölvételétől a reformáczió fölléptéig terjedő keresztyén egység és életközösség korának tradiczióival, melyeket fönntart, erősít s átplántál hozzánk ma is a magyar nép zömét alkotó katholikus többség.