Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-05-05 / 18. szám

KRÓNIKA. Tábori lelkészeink. Napilapjaink április 25-iki számát meglehetős vegyes érzelmekkel tehették le kezükből híveink szerte az országban, még inkább tábori lelkészeink a frontokon. A lapok mindegyikében jó félhasábos tudósítás számolt be különböző hangzatos címeken arról, hogy a konvent legutóbbi ülésének az elején mint magasztalt fel gróf Tisza István egy jezsuita tábori papot, milyen gyenge szolgálati bizonyítványt adott egy evangélikus tábori lelkésznek és mint állított pellengére egy református tábori lelkészt. „Annál a hadosztálynál, — mondotta — amelynél szolgálatot teljesítek, van egy katholikus lelkész, egy jezsuita pap, akii igazán kifogástalanul teljesíti kötelességét. Ha künn járok a rajvonalban, úgyszólván minden negyedik nap elém kerül. A hadosztálynál van egy evangélikus lelkész is, aki valahányszor hívtam, kijött a rajvonalba. Többször kénytelen voltam egyházi funkcióknál az ő segítségét igénybe venni, még ha református katonáról volt is szó, mert az én ezredemnél . . . van ugyan egy református pap, de ezt két hónap alatt egyetlenegyszer sem láttam künn a rajvonalban. Hívattam többször, de nem jött . . . Elképzelhető, milyenek lehetnek a viszonyok más ezredeknél, ahol a parancsnoknak teljesen közömbös, vájjon künn jár-e <a pap a rajvonalban, vagy sem." — E mellett az egész országba és a frontokra is több százezer példányban szétröpített nyilatkozat mellett lehetetlenség legalább néhány percre mélységes szomorúsággal meg nem állanunk. Mélységes szomorúsággal azért, mert egyházunk életében történhetnek nagy események: egy árva szóval sem emlékeznek meg róluk napilapjaink, vagy ha megemlékeznek is, akkor sincs sok köszönet benne. De amikor egyik világi vezető férfiúnk jónak látja végigsuhintani tábori lelkészeink hátán, úgy, hogy egyházunk egész teste belé sajog, telik — félhasáb is! Pedig erre a suhintásra is nagyon elkel néhány megjegyzés. — A legelső az, hogy gróf Tisza István nagyfokú tájékozatlanságot árul el benne a tábori lelkészek beosztását illetőleg. Hadosztályonként csak a reformátusok, vagy az evangélikusok közül van egy-egy tábori lelkész és pedig a legtöbb olyan hadosztálynál is, .amelynek a legénysége jórészt protestáns: ellenben minden ezrednél, minden kórházban stb. külön kath. tábori lelkész van. Míg tábori lelkészeinknek a hatáskörükbe tartozó 4—5 vagy még több ezred keretében többször 30—40 helyre szétszórt híveiket kell látogatniok, addig a ka,th. tábori lelkész állandóan ott lehet egy ezredhez tartozó híveinél, így igazán nem csoda, ha ia jezsuita tábori pap úgyszólván minden negyedik nap az ezredes úr elé került, az evangélikust, meg a reformátust pedig hivatnia kellett. — Második megjegyzésünk az, hogy nem gondolja-e a főgondnok úr, hogy az a ref. tábori lelkész éppen akkor másfelé lehetett elfoglalva, vagy — mint közönséges halandó — éppen akkor talán beteg volt? Ha jól értesülünk, ebben az esetben éppen erről az utóbbiról volt szó, ami utóvégre nem nagy csoda olyas valakinél, aki a háború kezdete óta teljesít szolgálatot és pedig, mint halljuk, feljebbvalóinak megelégedésére. Azt is tudjuk, hogy törődik katonáinak lelkigondozásával is, aminek élénk bizonysága az, hogy több izben gyűjtött körükben szép összegeket a vallásos iratok költségeire. — Harmadik megjegyzésünk: feltéve, hogy ez a tábori lelkészünk csakugyan olyan lelkiismeretlen és papi palástjára méltatlan teremtés, vájjon a ref. főgondnok úr, mint ezredes, nem tudta-e az ő kötelességmulasztását másképpen megtorolni, mint úgy, hogy odahurcolta ezt a még mult évben történt dolgot az egyetemes konvent és ezzel együtt az egész nyilvánosság szine elé?! — Negyedik megjegyzésünk: feltéve, hogy 123 tábori leikészülik közül ez az egy csakugyan ilyen felháborítóan kötelességmulasztó volt, ennek az egynek a mulasztása miatt valóban nem kellett volna egész tábori lelkészkarunkat, melyben annyi derék, önfeláldozó, hivatását valóban mjintaszerűleg betöltő lelkész van, meggyanúsítani azzal a kijelentéssel: „Elképzelhető, milyenek lehetnek a viszonyok más ezredeknél, ahol a parancsnoknak teljesen közömbös, vájjon künn jár-e a pap a rajvonalban, vagy sem." Ilyen bántó általánosítás mellett lehetne-e vájjon tisztességes kormányról, tisztességes pártról, tisztességes vármegyéről, tisztességes testületről beszélni?! — Utolsó megjegyzésünk: vájjon gondolt-e gróf Tisza István arra, hogy szavait egy szenzáció-éhes kőnyomatos-tudósító lesi a karzatról és mitsem törődve azzal, hogy ez az ügy a ref. egyház legbensőbb magánügye, vagy — a legsúlyosabb kifejezéssel élve — háziszennyese, nem pedig az egész magyar közvéleményé, iesújtó és legalább is igazságtalanul általánosító Ítéletét a kőnyomatos révén szétröpíti az egész országba — a kipellengérezett tábori lelkész nevével megtoldva?! — Egyházunk egyik íogondnokától méltán elvárhattuk volna, hogy ilyenekre is gondoljon, mielőtt tábori lelkészeinket és vélük együtt egyházunkat is meghurcolja az egész közvélemény előtt. Uj női pályák. A világháború nagy változást okozott a nők életében. A különböző gyárak, közüzemek, postaforgalmi és kereskedelmi irodák . . . ezrével vették föl azokat a leányokat, akik korábban csak a cselédminóségben szolgáltak. Hasonlóképpen történt az iskolázott nők körében is. A különböző köz- és magánhivatalok, vállalatok, bankok, a közigazgatás soha nem tapasztalt mértékben nyitották meg ajtaikat a nők előtt. Majd következett a katonaság. Roppant nagy számmal — körülbelül 70 ezret — vett fel szolgálatba ifjú nőket. Láttuk, hogy 15—16 éves gyerekleányok, minden felügyelet nélkül, alkalmaztatnak katonai fegyelem, férfi, ifjú tisztek parancsnoksága alatt. -Elgondolhatjuk, hogy közülük, a sok alkalom és a saját gyengeségük miatt is, milyen sokan elvesztették tisztaságukat. Felebbvalóik is a hi-